Chanyeol

Nem tudom, mikor tudatosult bennem végleg, hogy szerelmes vagyok Baekhyunba, de viszonylag korai időpontra datálnám a felismerésemet. Kezdetben testvérként kötődtem hozzá, aztán jött a féltékeny korszakom, majd egyik napról a másikra minden gyökeresen megváltozott. Próbáltam elfojtani magamban az egyre erősödő érzést, elhitetni az elmémmel, hogy mindez csak túlzott ragaszkodás egy olyan személyhez, akit születésemtől fogva ismerek, de a szívem nem vette be az agyam által kreált sztorikat.

Eleinte mindenben versenyeztünk, de mivel Baekhyun pár hónappal korábban született, előbb tanult meg járni, beszélni, konkrétan előbb hívta mamának a saját anyámat, mint én. Kisgyerekként leelőztem őt; gyorsabban futottam, magasabbra hajtottam a hintát, és több palacsintát tudtam magamba tuszkolni öt perc alatt, mint ő fél órán belül. Az idő múlásával viszont azt vettem észre, hogy már nem akartam többet legyőzni. Azt akartam, hogy ő nyerjen, mert tudtam, hogy ez örömet okoz neki. Nem szeretett második lenni, mert az arra emlékeztette, hogy a bátyját mindig többre tartották nála. Hülyének tettettem magam, mintha nem vágnám a fizikát csak azért, hogy azt higgye, az ő segítsége nélkül megbuknék a suliban. Hagytam, hogy elkapjon, amikor utánam szaladt, pedig igen nagy erőfeszítésembe került, hogy visszafogjam az iramot, amire valójában vágytak volna a lábaim.

Tudat alatt talán akkor lett végérvényesen övé a szívem, amikor először hallottam énekelni. Az is lehet, hogy igazuk volt az embereknek abban, hogy a hangja varázserővel bír, és szándékosan babonázott meg vele. De akár mágia útján, akár anélkül zúgtam bele, tudtam, hogy ez az érzés kezdettől fogva halálra volt ítélve. Fiatal korom ellenére nem kergettem tarka pillangókat, és nem álmodoztam rózsaszín ködbe burkolva a világot arról, hogy mi ketten majd boldogan élünk, míg meg nem halunk. Sosem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy képtelen illúziókba ringassam magam, hiszen amikor felébredtem volna az ábrándozásból, a rideg valóság még fájdalmasabban vágott volna pofán.

Csendesen figyeltem, ahogy nőtt, egyre gyönyörűbb vonásait, lusta mosolyát, ami mindig akkor jelent meg az arcán, amikor a Mester untatta őt, szép kezét, amivel idegesen szántott végig a haján, amikor az őrök kérdőre vonták valami miatt… Ismertem minden mozdulatát, tudtam, mire, hogy fog reagálni, és kiváltságos személynek éreztem magam, amiért én voltam az egyetlen, akinek a valódi énjét mutatta, aki előtt nem játszott szerepet.

Ahogy telt az idő Baekhyun apja lassacskán feloldotta a szobafogságát, talán úgy gondolta, hogy a fia kinőtte a gyerekkori ostobaságait. Mindenesetre többet tudtunk találkozni, bár együtt alvásról természetesen többé szó sem lehetett. Baekhyun távolságtartóbbá vált, amit a hosszantartó büntetésnek tulajdonítottam. De lehet, hogy óvatos akart lenni, hogy még egyszer ne fordulhasson elő az, hogy olyan drasztikus módon elválasztanak minket egymástól. De talán az volt az oka, hogy a szobájába zárva rájött arra, hogy tényleg nem kéne velem barátkoznia. Ő az uralkodó fia volt, amíg én a szolgálóé, aki besegített a palota körüli munkákba, gondját viselte a lovaknak, és sokszor magára vállalta az udvari bolond szerepét is. Az udvarhölgyek imádták a humorom, és az arcomról soha le nem fagyó mosolyt, csak éppen azt nem tudták, hogy a bohóc annak ellenére, hogy hangosan nevet és komédiázik, belül zokog a szíve.

– Hercegem, a lova előállt – hajlok meg enyhén Baekhyun előtt. Gúnyosan forgatja a szemét, és mérgesen fújtat egyet. Tudom, hogy mit fog mondani, de olyan jó néha kihozni őt a sodrából. Olyankor szikrát szórnak a szemei, amitől még… még jobban néz ki.

– Ezerszer megmondtam már, hogy ne szólíts így! Utálom a rangomat…

– És utálom ezt a kifejezést – fejezem be vele együtt a mondatot. Dühösen a karomra csap, és már pattanna is fel a kancára, de elkapom a kezét, és szorosan magamhoz húzom. – Jól van, te kis méregzsák, tudod, hogy csak ugratlak. De nagyon vigyázz magadra, jó? – mondom ellágyuló hangon, mire ellazul az ölelésemben, és megadóan dönti a vállamnak a fejét.

– Minden alkalommal annyira aggódsz, ha kilovagolok. Ne félj, nem lesz semmi bajom. De ha meghalok, legalább apámnak lesz egy kis öröme is az életben… – Közömbösen ejti ki a mondatot, és nem tulajdonít nagy jelentőséget a szavainak, de én gyűlölöm, amikor ilyen lenézően beszél magáról, amikor valami ostoba játékként emlegeti a halált. Elhúzódom tőle, és most rajtam a sor, hogy dühösen nézzek rá. Kicsit megrázom őt, hátha kitisztul tőle az agya, és olyan közel hajolok hozzá, hogy az orrunk majdnem összeér. Halkan szólítom meg, de annál fenyegetőbben.

– Ha még egyszer meghallom, hogy ilyen könnyedén beszélsz a halálodról, én foglak megölni téged, megértetted? – Valami ismeretlen tűz gyúl a szemében, és egy mozdulattal megszűnteti azt a cseppnyi távolságot, ami eddig közénk férkőzött.

– Ahhoz túlságosan szeretsz – suttogja mély meggyőződéssel a hangjában, majd az ajkamra tapasztja a száját. A csókféleség csupán egy másodperc erejéig tart, mégis annyira mámorossá válok tőle, mintha megittam volna egy üveg bort. Angyali mosolyt villant rám, mintha csak valami gyerekes csínyt követett volna el, a következő pillanatban pedig már nyomát sem látom; szélsebesen vágtat a szabadságot jelentő hegyek irányába.

Lesokkolva állok egy darabig, bele kell kapaszkodnom az istálló ajtajába ahhoz, hogy el ne essek a szédüléstől, ami rám tört.  Agyam sebesen kezd kattogni emlékek után kutatva, amelyekből kideríthetném, hogy Baekhyun is másképp tekint-e rám, mint egy szimpla barátra. De képtelen vagyok huzamosabb ideig egy adott emlék foszlányra összpontosítani, mivel halálos rettegés száll meg minden alkalommal, amikor lóhátra száll. Annak ellenére, hogy ellátom az állatokat, enni adok nekik, és lecsutakolom őket, sosem fordult meg a fejemben, hogy egyszer ki kéne próbálnom a rajtuk való utazást. Inkább gyalog megyek mindenhova, mert az idősebbik herceg balesete óta egyszerűen nem tudok bízni ezekben a fenséges élőlényekben. Baekhyunt persze semmi sem rettenthette el, mivel születésétől fogva a saját útját járta, nem törődve azzal, hogy mások esetleg jót akarnak neki vagy meg akarják védeni őt. Annak ellenére, hogy én is azok közé tartoztam, akik le akarták beszélni arról, hogy ilyen módon kockáztassa az életét, rendkívül becsültem benne a kitartását, és hogy amit a fejébe vesz, azt mindig véghezviszi. Néha engedelmeskedett apja szankcióinak, de azt csak azért tette, mert nem akarta végképp magára haragítani az öreget.

Baekhyun imádta a lovát, ami anyja egyetlen öröksége volt számára. A királyné éppen várandós volt vele, amikor megszületett a kis csikó, akit ajándékba szánt a fiának. A mama szerint Baekhyun teljes mértékben az anyjára ütött, mivel ő is önfejű volt, és férje kitartó próbálkozása ellenére sem tudott soha igazán uralkodni felette. A királyné nyolc hónapos terhesen is kilovagolt, nem félve attól, hogy bármikor leeshet a magasból, és minden egyes megtett méterrel a gyermeke életét kockáztatja.

Amikor az idősebbik herceg meghalt, a király elrendelte, hogy végezzék ki a birodalom összes lovát, köztük Black Pearlt is. Baekhyun halált megvető bátorsággal állt a kedvence és a „bérgyilkos” puskacsöve közé, és kijelentette, hogy amennyiben ki akarja oltani a ló életét, előbb őt kell agyonlőnie. Emlékszem, mennyire féltem akkor, és hogy szerettem volna odarohanni mellé azt kiáltva, hogy „ha megöli a legjobb barátomat, akkor engem se kíméljen”, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy megtegyem. Behunyt szemmel és összekulcsolt kézzel vártam, hogy eldördüljön a fegyver, de szerencsére a férfinak nem volt elég vér a pucájában ahhoz, hogy egyszerűen lepuffantsa a trónörököst. A király másnap visszavonta a kiadott parancsot, bár szerintem nem a fia bátor cselekedete térítette jobb észre, csupán rájött arra, hogy a lovon való közlekedés nélkül mennyivel bonyolultabb lenne az élet.

Sosem tudtam szeretni országunk királyát. Pedig jól irányította Exoluxiát, mindent megadott a népének, az anyámmal is nagyon jól bánt, fizette az iskoláztatásomat annak ellenére is, hogy nem nézte jó szemmel a Baekhyunnal való kapcsolatomat. De képtelen voltam tisztelni egy olyan embert, aki mindenkinek a jó és kedves arcát mutatja, amíg a saját tulajdon fiával úgy viselkedik, mint egy leprással. Nem tudtam megérteni, hogy miért nem vigyáz rá úgy, mint a legdrágább kincsére, hiszen már csak ő maradt neki a világon.

Az órámra sandítok, és rémülten látom, mennyi idő telt el azóta, hogy Baekhyun elment. Mi van, ha megint történt vele valami? Egyszer olyan sokáig vártam rá, hogy azt hittem, beleőrülök, ha nem bukkan fel egy percen belül a fák lombkoronája mögül. Éreztem, hogy valami baj történt, de nem tudtam, elinduljak-e a keresésére, mivel attól féltem, esetleg elkerülnénk egymást. Amikor már nem bírtam tovább, szólni akartam az egyik munkásnak, hogy azonnal eredjen az erdőbe, mert a hercegnek nyoma veszett, de mielőtt kétségbeesett kérésre nyithattam volna a szám, megjelent Baekhyun. Sosem felejtem el azt a szörnyű látványt, amit akkor nyújtottak a lóval együtt: Black Pearl egyik első lába vérzett, és hatalmas seb éktelenkedett rajta, barátom keze is csupa vér volt – bár szerencsére nem a sajátja szennyezte be – szakadt róla a víz, a szemei könnyesek voltak, és egész testében remegett. Láttam, hogy alig bírja tartani magát, és hogy bármelyik pillanatban felmondhatják a lábai a szolgálatot, ezért erőt kellett vennem magamon, és a sokkhatás ellenére turbó üzemmódba kellett kapcsolnom. Gyorsan az istállóba vezettem őket, kifertőtlenítettem a kanca sebét, és bekötöztem a sebét, amíg Baekhyun kimerülten rogyott le a mellettünk elterülő szénakazalra. Ő akart gondoskodni a lováról, de nyomatékosan megtiltottam neki, és kivételesen nem kezdett ellenkezni. Kiderült, hogy szegény Pearl belesétált egy csapdába, és Baeknek fél órájába telt, mire kiszabadította kedvencét. Miután végeztem, egy vizes kendővel letöröltem a vért a kezéről, majd hoztam neki egy frissen vasalt inget, mert közölte, hogy ő ugyan nem fog egy tapodtat sem moccanni Pearl mellől az éjjel. Én pedig mellőle nem voltam hajlandó mozdulni.

Lefeküdtem a szénára, és féltőn a karjaimba vontam. Fél szeme folyamatosan a másik oldalán pihenő lovon nyugodott, de érezhetően jóleső sóhaj szakadt ki belőle, amikor a testünk egymáshoz simult. Nem telt bele sok idő, amíg hangosan szuszogva lépett át az álmok mezejére. Tudtam, hogy szörnyű éjszakái lehetnek egyedül, és hogy alig aludhat, ezért valahol örültem neki, hogy a kényszerhelyzet az én karjaimba hajtotta. Legalább békében szunyókálhatta végig az órákat, amíg be nem köszöntött a reggel, és a nap kegyetlenül előbújó első sugarai újra el nem választották tőlem. Nem aggódtam azért, hogy az apja ránk talál, mivel jobban félt a lovaktól, mint az erdőben lézengő farkasoktól. Én pedig végre először életemben zavartalanul úgy nézhettem őt, ahogy a szerelmére néz az ember.

Csupán tizennégy éves voltam, de akkor tudatosult bennem végérvényesen, hogy beleszerettem a legjobb barátomba, az uralkodó fiába, a majdani királyba… Rettenetesen szerencsétlennek éreztem magam és nem amiatt, hogy egy szép lány helyett egy másik fiúba zúgtam bele. Ha egy velem egy osztályba tartozó csóró srác tetszett volna meg, nem érintett volna rosszul a dolog, mert biztos voltam benne, hogy a mama ítélkezés nélkül támogatná minden döntésemet. Azért fohászkodtam, hogy múljon el az a szívemet tépő, egész testemet megmérgező érzés, hogy megint úgy tudjak rá tekinteni, mint azelőtt. Reméltem, hogy ez csak egy fiatalkori szeszély; hiszen tizennégy évesen mit tudhat egy kölyök a szerelemről? Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy ez a valami nem több egy erős vonzalomnál, amit képes leszek legyőzni, ha egyszer megismerek egy kedves személyt, aki segít majd kiverni a fejemből őt. De azon az éjszakán először és utoljára megengedtem magamnak, hogy szégyentelenül bámuljam izzadságtól összetapadt haját, sírástól feldagadt szemét, széltől kiszáradt ajkait, amit mindennél jobban meg akartam csókolni. Még ziláltan is olyan gyönyörű volt, hogy simán kenterbe verte a szomszédos birodalmak úrfiait, akik mindig jól fésülten, méregdrága öltözékekben parádéztak a népük előtt. Eszeveszettül mocskosnak éreztem magam a fejemben cikázó gondolatok miatt, hiszen ott feküdt mellettem kiszolgáltatottan, szomorúan, én meg képtelen voltam levenni a szemem a szájáról.

A leggyengébb pillanatomban olyan közel hajoltam hozzá, hogy az államon éreztem forró leheletét, de nagy erőfeszítések árán sikerült ellenállnom a kísértésnek. Nem használhattam ki, nem csinálhattam olyat, amit ő nem akart. És akkor biztos voltam benne, hogy ő nem szeretné.

– Na végre, hogy visszajöttél, már szétizgultam magam! Baek… ööö… beszélhetnénk? – Lövésem sincs arról, mit mondhatnék neki, mit kérdezhetnék tőle, de úgy érzem, ha nem tisztázzuk a dolgokat, valami láthatatlan erő belülről szétfeszíti a testemet. Félek a lehetséges válaszoktól, de nem élhetek nélkülük. Rettegek az elutasításától, mégsem létezhetek tovább kétségek közt vergődve. Jobb szembesülni a biztos rosszal, mint homokba dugott fejjel várni a csodát, és azon vacillálni, hogy mi lett volna ha… Meg kell adnom az esélyt annak, hogy esetleg ő is viszonozza az érzelmeimet. De mi van, ha ő is szeret? A kapcsolatunk jövője úgyis koporsóba lett zárva, mielőtt megszülethetett volna; akkor meg minek akarnék egy kis időt a mennyországban tölteni, ha utána örök szenvedés várna rám a pokol legsötétebb bugyraiban? Mert ha Baekhyun egyszer az enyém lesz, aztán el kell engednem őt, az sokkal nagyobb fájdalom lesz annál, mintha titokban éveken át álmodoznék róla. Mert vágyni valami ismeretlen dolog után, izgatott és reménykedő érzésekkel tölti el az ember szívét, de ha valami olyan után sóvárogsz, ami egyszer már a tiéd volt, ráadásul imádtad, mégis elveszítetted, annál nagyobb kín nem létezik.

– Beszélnem kell apámmal a holnapi partiról, amitől már most hányok! De megkereslek, ha lesz egy kis időm. – Leugrik a lóról kezembe adva a kantárt, hogy én vezessem be a helyére kedvencét. Közben huncut mosolyt villant rám, amitől legalább öt másodpercre megszűnik dobogni a szívem. Egy ideig farkasszemet nézünk egymással, aztán szó nélkül sarkon fordul, és megint kételyek közt hagy magamra. Ha még egyszer ilyen szemekkel néz rám anélkül, hogy bármilyen magyarázatot adna, esküszöm, végleg búcsút mondhatok a maradék eszemnek is.

– Drága Pearl! Azokon a hosszú utakon, amiket tesz veled az a bolond gazdád, nem szokott a velem kapcsolatos érzéseiről beszélni? Te biztos ismered az összes titkát, kérlek, mondd el nekem! – gügyögöm a szépséges fekete paripa sörényét simogatva, miközben az istálló felé ballagunk. A ló felém fordítja a fejét, és szemrehányóan mered rám, mintha azt mondaná, „neked már régen elmentek otthonról, barátom”. Tényleg olyan érzés fog el, mintha nevetne rajtam a kanca, és ez a tény merőben rombolja az önbecsülésemet. Ha Black Pearl ilyen jól mulat rajtam, mit fog tenni Baekhyun, ha szerelmet vallok neki? Nem, Chanyeol, egy ló nem szórakozhat a bénaságodon, térj már észhez!  

Estig Baekhyun színét sem látom, ezért ismét felülkerekedik rajtam a paranoiám, mivel biztosra veszem, hogy direkt kerül engem. Reményt vesztve bújok be a takaróm alá, és mint minden este, elképzelem, hogy váratlanul megjelenik, ahogy kiskorunkban, elfoglalja mellettem a helyét, és az ágynemű helyett az ő testének melege járja be minden porcikámat. Mivel lassan tizenhét éves leszek, kaptam egy külön szobát, mégis gyakran alszom a mama mellett, mert az ilyen kilátástalan napokon szükségem van a közelségére. Behunyt szemmel fogadom a pillekönnyű csókot, amit a homlokomra lehel, és tudom, hogy érzi a vívódásomat, csak nem mer rákérdezni annak okára. Bár a mama számára nyitott könyv vagyok, úgyhogy az sincs kizárva, hogy előbb jött rá a Baekhyunhoz fűződő vágyaimra, mint saját magam.

Mielőtt végre Álomországba repülhetnék, ahol minden megtörténhet, és ahol maradéktalanul boldog lehetek, eszembe jut valami, melynek köszönhetően órákon át hánykolódom álmatlanul, görcsösen kapaszkodva az emlékképbe, ami újra reményt adva csillan fel előttem.

Pár hónapja olyan magas láz tört rám, hogy édesanyám azt hitte, nem fogom megélni a másnap reggelt. Az orvos sem kecsegtetett semmi jóval, miután a gyógyszerek és a hideg vizes borogatás hatására sem csökkent testem hőmérséklete. Még a király is meglátogatott, amit a vég utolsó jelének könyveltem el, más különben minek akart volna elbúcsúzni tőlem. Anyám szüntelenül az ágyam mellett zokogott. Az uralkodónk megengedte neki, hogy ne dolgozzon, töltsön velem minél több időt, amíg megteheti. De én nem tudtam kellőképpen értékelni, hogy fogta a kezem, mint kisfiúként, és mindenféle múltbéli dologról mesélt; egyfolytában csak Baekhyun nevét hajtogattam önkívületi állapotban. Anyám csitított, és ezerszer elmondta, hogy a herceg a palotán kívül tartózkodik, mert egy több napos kiképzésen vesz részt távol az otthonunktól, mégsem bírtam abbahagyni kétségbeesett szólongatását.

Nem voltam tudatomnál, mégis érzékeltem, hogy egyszer csak besüpped mellettem a matrac, és már nem a mama keze szorongatja az enyémet. Fájt kinyitni a szemem, úgy égett, mintha tüzelő vasrudakkal akarták volna szemhéjamat csukott állapotba kényszeríteni, ezért nem nézhettem rá, pedig legszívesebben mohón ittam volna magamba édes lényének látványát. A hangok távolinak hatottak, mintha a tenger fenekén heverve hallgattam volna végig a felszín felett zajló eseményeket.

– Hogy kerülsz te ide? Két nap múlva kellett volna hazajönnöd – hallottam a mama hangját visszhangozni a fejemben, áthatolva az agyamra telepedő zavaros ködön át.

– Megéreztem, hogy szüksége van rám. – Baekhyun csak ennyit mondott, majd olyan hirtelen tűnt el mellőlem, hogy azt hittem, hallucináltam az ottlétét. Vakon kaptam utána, de kezem csupán az üres levegőt markolászta, és akaratlanul könnyekben törtem ki hiánya okán. Tehetetlenül újra nyöszörögni kezdtem a nevét, és megpróbáltam felállni, hogy a nyomára lelhessek. Az erőtlenség azonban kegyetlenül az ágyamhoz szegezett, melynek felismerése után még magasabb fokozatra kapcsoltak a könnycsatornáim.

– Hé, Chanyeol, nyugi! Nem hagylak itt. Sosem foglak elhagyni, ígérem. Apám úgysem tudja, hogy itthon vagyok, úgyhogy a ma éjszakám szabad. – Rájöttem, hogy csak azért ment el mellőlem egy perc erejéig, mert kicserélte a homlokomat hűsítő kendőt, ami jó célt szolgált arra is, hogy az arcomon éktelenkedő könnyeimet felitassa vele. Érintése nyomán ha lehetséges, még nagyobb tűz gyúlt bennem, és biztos voltam benne, hogyha nem a láz fog elvinni reggelre, akkor a Baekhyun utáni reménytelen sóvárgásom tesz majd a sírba. Hideg ujjai jégcsapokként siklottak végig lángoló bőrömön, ahogy megsimogatta arcomat, nyakamat, végül a karomon zongorázott le vállamtól a csuklómig. – Chanyeol, figyelsz rám? Én megígértem neked, hogy nem foglak elhagyni… Te meg ne merészeld tenni, oké? Esküdj meg, hogy velem maradsz… – Hangja kezdetben remegett, a végére elcsuklott, és már nem saját könnycseppjeim hullottak ajkamra, hanem az övéi. Nyelvemmel végigszántottam a számon, mert úgy gondoltam, ha megízlelem a könnyeit, egy része örökre az enyém lesz belőle. Ő addig nem nyugodott, amíg nagy nehezen ki nem nyögtem, hogy „esküszöm”, utána pedig arra kértem, hogy énekeljen nekem.

Hangja csendesen szólt, nem engedte magasan szárnyalni, ahogy általában szokta, nehogy valaki meghallja. Mégis egyre jobban éreztem magam minden egyes melódia után, mintha a hangja valóban gyógyító erővel bírt volna. De engem inkább a közelsége gyógyított meg. Az, hogy éneklés közben egy pillanatra sem szűntek meg cirógató mozdulatai, hogy feltételek nélkül ölelt magához, nem félve attól, hogy megfertőzhetem őt, és az az egyszerű tény, hogy ott volt.

Amikor azt hitte, sikerült álomba ringatnia, gyengéd puszikkal hintette be az egész arcom, az államat, és végül hűvös ajkai az enyémeken telepedtek meg. Moccanni sem mertem, mivel attól féltem, azzal megtörhetem a varázst. Levegőt sem mertem venni, kizárólag robbanni készülő bomba módjára zakatoló szívem árulhatott volna el. A csók annyira rövid, annyira ártatlan volt, hogy utána hónapokig azzal álltattam magam, hogy az egészet csak álmodtam, vagy annyira ki voltam ütve, hogy az elmém mindenféle oda nem illő dolgot képzelt bele Baekhyun barátian óvó viselkedésébe. Meg azt is mondogattam magamnak, hogy az még nem jelent semmit, hogy a szája véletlenül az enyémhez ért kábé három másodpercre, hiszen ez nem nevezhető csóknak.

Ráadásul másnap reggel fájdalmasan kólintott fejbe a tudat, hogy már nincs mellettem. Egészségileg sokkal jobban éreztem magam, mint előző este, mégis azt kívántam, bár örökre a halál küszöbén ácsorogtam volna, ha ezzel magamhoz láncolhattam volna őt. Fizikailag újra erősnek éreztem magam, mégis arcomat a párnámba fúrva töltöttem az egész napot. Mindennek Baekhyun illata volt, és nekem szükségem volt arra, hogy az emlékképek közt fürdőzzek egy ideig ahhoz, hogy elhiggyem, valóban hozzám jött haza. Tudtam, hogy az apja miatt nem lehetett tovább mellettem; nem saját akaratából hagyott magamra, de akkor is fájt.

Most viszont semmi sem fáj… Már nem gondolom azt, hogy az a csók csupán véletlen száj összeérintés volt, vagy álom, vagy láztól meggárgyult agyam szüleménye… Baekhyun megcsókolt akkor, és ma is, mielőtt kilovagolt… És holnap, a születésnapján én fogom megcsókolni őt, de nem olyan gyermekien, ahogy ő eddig tette… Nagyon nem.