– Mama, mesélj még, kérlek! – nézett könyörgőn a kisfiú a fáradt asszonyra. Bár ez a nő nem az ő anyukája volt, ahogy a szoba sem, ahova pár másodperccel ezelőtt betette a lábát, mégis ezt a helyet tartotta valódi otthonának. Lehuppant az ágyra az asszony igazi fia mellé, aki a takaróját fejére húzva durcásan fordított neki hátat. A sértett gyermek féltékeny volt a kisebbre, aki szerinte ki akarta sajátítani a mamáját, ráadásul sosem elégedett meg egy mesével, minden este többre szomjazva toporgott az ő szobájában, és telepedett le az ő ágyára, és az ő mamája ilyenkor csak rá figyelt, hiszen a palota imádott úrfiáról volt szó, akinek minden kívánságát ellenvetés nélkül teljesíteni kellett.

Pedig a herceg semmit sem akart ellopni a másiktól, csupán tartozni szeretett volna valakihez, és ezt az érzést kizárólag ebben a pöttöm és szegényes helyiségben tapasztalhatta meg. A mamája meghalt, amikor a világra hozta őt, ezért egyedül dadusa ölelő karjaiban találhatott némi vigaszra, így pótolván az anyai gondoskodást, amire minden gyereknek szüksége van. A herceg arra vágyott, hogy a nő fia megértse ezt, és testvére helyett testvére legyen, hiszen anyja mellett bátyját is elveszítette évekkel ezelőtt. Csak az apja maradt neki, aki viszont szigorúan nevelte, és a herceg pontosan tudta, hogy gyűlölte őt. Mert az idősebb fia, akit mindig a tenyerén hordozott, aki méltó utódja lett volna, amikor ő átadja a trónt, miatta halt meg… Ahogyan az anyja is. Ha ő nem született volna meg, most mindketten élhetnének, és boldogság uralkodhatna a palotában az örökös gyász helyett. A herceg önmagát is gyűlölte a történtek miatt, és ezt a szívét satuként összeszorító érzést csak arra a tünékeny időre volt képes messzire száműzni, amikor szeretett dadusával és annak fiával lehetett együtt, még akkor is, ha a fiú kezdetben minden egyes alkalommal morcossá vált, amikor meglátta őt.

Kiskora óta mamának szólította a dadusát, amit szintén nem néztek jó szemmel a palotában lakók, de a herceg általában senki véleményére nem adott. Miért foglalkozott volna olyanok nézőpontjával, akiknek ő semmit nem jelentett? Egyszerűen mindent utált, ami a rangjával járt: a szép ruhákat, visszafogott beszédet, a csillogó márvány kövezetet, azt, hogy minden mozdulatát árgus szemekkel lesik, és az őt bosszantó dolgok listáját sokáig tudta volna folytatni. Azon a képzeletbeli listán viszont, amire az általa szeretett dolgokat véste fel, csupán négy dolog állt: a mama, az imádott lova, Black Pearl, a KitKat és Park Chanyeol.

A dadusa minden este felment a szobájába, hogy meséljen neki, és ő minden alkalommal úgy tett, mintha álomba ringatták volna a kedves nő becéző szavai. Miután az asszony elhagyta a szobáját, elszámolt tízig, magához szorította kedvenc plüss mackóját, és halk léptekkel osont le a lépcsőkön; útja természetesen mindig ugyanahhoz a célhoz vezetett. Gyorsan szedte aprócska lábait, hogy meg ne lássa valaki, végigszáguldott a cseléd részleg folyosóján, és óvatosan nyomta le az utolsó ajtó kilincsét, ami a legkisebb, ugyanakkor a legfantasztikusabb hely volt az egész palotában. Chanyeol mindig felháborodott morgással konstatálta, hogy „Már megint itt van ez az idegesítő törpe”, majd látványosan hátat fordított neki, és egyetlen szót sem szólt hozzá a továbbiakban. Éjszaka valahogy mégis tudattalanul egyre közelebb és közelebb került a herceghez, aki minden reggel úgy ébredt, hogy alig kapott levegőt, mivel a másik fiú majdnem teljes egészében rajta feküdt. De a hercegnek pontosan erre volt szüksége, ugyanis nem azért szökött le minden este ide, mert annyira kíváncsi volt a végeláthatatlan mesék sorozatára, hanem azért, mert amikor egyedül aludt, rémálmok gyötörték. Olyankor a bátyját látta, akit nem tudott megmenteni, sőt, akit ő hajszolt a halálba.

A kicsi herceg kezdetektől fogva kitűnő lovas volt, gyakran mondogatták neki, hogy ló hátra született. A bátyja minden területen tökéletes volt, mindene megvolt ahhoz, hogy olyan jó uralkodó válhasson belőle, mint az apjuk. Ám a lovaglással meggyűlt a baja, amit az öccse mind untalanul a szemére vetett. Tetszett neki, hogy van valami, amiben ő sokkal jobb a bátyjánál, és ennek nap, mint nap hangot is adott. Cukkolta, hergelte az idősebbet, aki nem nyugodhatott bele a kudarcba, mivel képtelen volt elviselni azt a tényt, hogy amíg az az apró teremtés úgy ült a hatalmas állat hátán, mintha odafestették volna, ő addig sem jutott el, hogy a földön maradva irányítsa a lovat. Egy napon megelégelte a dolgot, és elhatározta, történjen bármi, legalább pár kört tesz az istenverte csődörön ülve. A kis herceg gúnyolódni kezdett, amint meglátta, hogy valaki éppen felsegíti a testvérét a lóra, hiszen ő egy ugrással a nyeregben termett. A bátyja görcsösen szorította a kantárt, és látszott rajta, hogy halálosan fél. Megsajnálta, és oda akart neki kiáltani, hogy szálljon le, nem kell senkinek sem bebizonyítania, hogy milyen tökös legény, de abban a pillanatban a ló megbokrosodott. Megijedt valamitől, amit az erdő felöl látott közeledni, és őrült vágtába kezdett a másik irányba. A fiú nem sokáig bírta a kapaszkodást, és a kicsi szemtanúja volt annak, amikor leesett róla, és fejére halálos ütést mért egy útban lévő szikla.

Chanyeol mellette termett, és magához ölelte, mert Chanyeol mindig ott volt, ha szüksége volt rá. Akkor még csak öt évesek voltak, a tragédia mégis örökre mindkettőjük elméjébe vésődött. Az apja napokig nem szólt a herceghez, nem evett, nem aludt, mindenki azt hitte, hogy a felesége és nagyobbik fia után akar menni. De egy hét múltán újra a régi lett, vagyis rosszabb annál. Sosem nézett szeretettel kisebbik fiára, de a történtek után minden mozdulatából a gyűlölet sugárzott irányába. A herceget nem érdekelte, legalábbis ezt mondogatta magának, hiszen annak az elvesztése nem fájhat, ami sosem volt az övé. Mivel sosem lehetett része az atyai gondoskodásban, nem okozott neki túl nagy traumát az iránta tanúsított zord magatartása. A bátyját viszont nem tudta kiverni a fejéből, és ezennel már két haláleset volt a számlájára írva: az anyjáé meg a testvéréé.

A saját ágyában démonok üldözték, viszont ha úgy aludhatott, hogy egyik oldalról Chanyeol vetette át rajta lazán a karját, a másik oldalon meg szorosan a mama testének préselődött, frissen és üdén ébredt reggel. Amikor felkeltek, általában nyoma sem volt az esti zsörtölődős Chanyeolnak, arcán imádnivaló mosoly játszott, és addig csiklandozta a kisebbik fiút, amíg el nem hagyta a száját egy őszinte nevetés. Párnacsatáztak, ugráltak az ágyon, rosszalkodtak, mint minden korukbeli kölyök, amíg a mama rá nem parancsolt a hercegre, hogy menjen vissza a palotába, mielőtt az apja rátalálna. A fiú szót fogadott, de csak azért, mert a mama kérte, igazából biztos volt benne, hogy sosem keresné őt az apja.

A hercegnek volt egy mestere, aki azokra az időkre képezte ki, amikor majd átveszi az apjától a trónt. Ilyenkor még jobban bánta, hogy a bátyja meghalt, mivel akkor neki nem kellett volna ilyen baromságokra pazarolni az értékes idejét. Ráadásul sosem akart király lenni. Minden izma megfeszült, amikor ez a téma szóba került, és rosszullét kerítette hatalmába. Inkább járt volna rendes iskolába Chanyeollal, ahol egy percet sem zavarta volna a szegény gyerekek jelenléte. Akkor lehetett volna több játszótársa, bár ő tökéletesen meg volt elégedve Chanyeol barátságával. Unottan ülte végig az órákat, amíg a Mester mélyenszántó előadásait tartotta, néha még be is aludt, amit az öreg nem vett észre, mivel annyira belelovallta magát saját mondandójába. Arról álmodozott, hogy milyen jó lenne normális életet élni, és számolta a perceket a barátja hazatértéig.

Chanyeol minden nap négykor érkezett meg, de a herceg már fél órával korábban a kapuban ácsorgott abban reménykedve, hogy valami csoda folytán előbb lesz vége a tanításnak. Ez sosem történt meg, ő mégsem unt bele a várakozásba. Délután sokszor korrepetálta a barátját, és segített neki megírni a leckéjét másnapra. Mindketten megkönnyebbülve sóhajtottak fel, amikor végeztek, hiszen végre átadhatták magukat az önfeledt játék örömének. Együtt bebarangolták a közeli erdőt, fogócskáztak, bújócskáztak, fantázia világokba kalauzolták egymást, amikor pedig a rossz idő a palota falain belülre kényszerítette őket, elnyúltak Chanyeolék pici ágyán, és órákon át nevettek azon, hogy kiparodizálták a puccos úrhölgyek és mindenféle grófok szokásait és beszéd stílusát.

A herceg elragadtatva hallgatta Chanyeol meséit az iskoláról, és egyszer be is szökött abba az épületbe, amit már olyan régen szeretett volna látni. De hamar ráébredt arra, hogy valójában nem a kréták meg a tábla vonzotta oda őt, de nem is az ismeretlen gyerekek, hanem egyedül csak Park Chanyeol. Félt, hogy a fiú nem fog örülni a látogatásának, viszont amikor a másik meglátta őt, hanyatt-homlok rohant ölelő karjaiba, mindent és mindenkit maga mögött hagyva.

– Nincs kedved lógni? – kérdezte a herceg egy reményteljes ámde félénk mosoly kíséretében. Tisztában volt azzal, hogy barátja nem igazán szerette a kihágásokat, de azért bízott abban, hogy az ő kedvéért most az egyszer megszegi a szabályt. Látta, hogy Chanyeol hezitál, végül mégis nagy léptekkel megindult, és intett, hogy kövesse őt a fiú. – Várj! Erre gyere! Elrejtettem számodra egy meglepetést az erdőben, és szeretném, ha megkeresnéd. – Chanyeol elhúzta a száját, mivel érdekesebb dologra számított holmi kincskeresésnél, na de a herceg szava szent volt, nem igaz? Helyesebben fogalmazva; Chanyeol mindig mindent megtett, amit a barátja kért tőle, mert szerette őt boldognak látni. És már régen rájött arra, hogy az ő társaságában a herceg nagyon boldog volt.

– Ne már, Baekhyun! Órák óta itt kóválygok, de nem találok semmit! Ennél még a matek példák is izgisebbek, tudd meg! Nem mehetnénk végre haza? Éhes vagyok, és miattad le fogunk maradni a vacsoráról. Ehetjük a maradékot, amit az állatoknak szánnak.

– Shhhhh… koncentrálj a küldetésre! Már melegszik… Menj arra tovább… Még melegebb… Forró! – Chanyeol homlok ráncolva nézte az előtte magasodó fát. Bele volt vésve a neve… és Baekhyuné is. Szóval ezt a fát kellett időtlen időkön át keresnie, de vajon miért? – Nyúlj be az odúba, ott van az ajándékod.

– Mi van? És ha egy vérengző mókus tőből leharapja a karom? Én egy hős vagyok, Baek, nem lehetek egy olyan pici vadállat áldozata. Na és hallottál már az erdő szelleméről? Mi van, ha pont ebben a fában lakozik?

– Ha akkora hősnek tartod magad, nincs mitől félned – kuncogott Baekhyun fejcsóválva. Chanyeol ezután tétován közelítette meg a „félelmetes” helyet, olyan halk léptekkel haladt a cél felé, mint egy párduc, aki lecsapni készül mit sem sejtő zsákmányára. A biztonság kedvéért rácsapott egy hatalmasat a fára, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy sem az erdő legnagyobb ragadozója, a mókus, sem az előbb említett kísértet nem ugrott a nyakába. De még ettől a ténytől sem lett bátrabb, ezért letört egy ágat, és azzal piszkálta ki az odúban rejlő meglepetést.

– Egy KitKat? Ezt tényleg nem tudtad volna otthon odaadni? Egyszer még az őrületbe kergetsz, Byun Baekhyun! – Miközben morgott, Chanyeol észrevette, hogy az édességhez tartozik egy kis cetli is, amin rögtön felismerte barátja jellegzetes írását.

„Ahányszor kapsz tőlem egy ilyet, azt szeretném vele kifejezni, hogy mennyire fontos vagy a számomra. Te vagy az egyetlen barátom, és remélem, ez örökké így marad.”

– Persze, hogy így marad – nézett fel meghatottan a fiú, majd kibontotta a csemegét, hogy közösen fogyasszák el a hazafelé vezető úton.

Chanyeol sokszor azonban nem tudta legyőzni féltékenységét, amikor Baekhyunt az anyjával látta. Ezt leszámítva imádta őt, de mikor együtt találta őket, megmagyarázhatatlan irigység söpört rajta keresztül. Olyankor úgy érezte, ő csak a második anyja életében, hogy Baekhyunt jobban szereti nála, és hogy ő teljesen felesleges a palotában. Akkor telt be végleg nála a pohár, amikor anyja egy héten át segített a hercegnek valamilyen hülye úri mizériára való felkészülésben, és még azt sem hallotta meg, amikor Chanyeol megkérte őt, hogy írja alá a kiránduláshoz szükséges engedélyt. Mintha láthatatlanul lépte volna át a saját szobája küszöbét, anyja észre sem véve őt folytatta a nevetgélést Baekhyunnal.

– Szeretnétek, ha elmennék? Gondolom, zavarlak titeket. Persze, hiszen a szegény kis hercegnek nincsen anyja, ezért folyton az enyémet kell lenyúlnia. Tehetek én arról, hogy nincs anyád? Vagy arról, hogy az apád gyűlöl? Arról, hogy a bátyád… – Nem, ezt nem mondhatta ki… Igazából már a többi sértést is megbánta abban a pillanatban, amikor a másik fejéhez vágta. Sosem látott Baekhyun arcán olyan mérhetetlen fájdalmat, mint akkor, pedig mért rá elég csapást az élet. Sírni sem látta őt, még a bátyja balesetekor sem. Az ő szavai csaltak először könnyeket a fiú szemébe, amiért legszívesebben felpofozta volna magát. Csupán pár másodpercig nézhette a megtört herceget, aki hirtelen felpattant, és olyan gyorsan rohant el, mintha ott sem lett volna.

Baekhyun magára zárta a szobája ajtaját. Hiába kopogott rajta a dadusa, és könyörgött halkan, hogy nyissa ki, hiába dörömbölt Chanyeol, hisz őt aztán végképp nem akarta látni. Hogy mondhatott neki ilyet az, akiben a legjobban bízott? Akivel mindent tudtak egymásról, az egyetlen, aki fel tudta őt vidítani… Évekkel ezelőtt még a dadusa volt a legfontosabb személy számára, Chanyeol csak egy játszótárs volt, akivel jó volt hülyülni, hiszen ő volt az egyedüli korabeli lurkó a palotában. Ha lett volna több kisgyerek, választhatott volna, hogy melyikkel töltse az idejét, de jobb híján be kellett érnie vele. Baekhyun nemrég töltötte be a tizenkettőt; már nem a mama foglalta el az első helyet a szívében, és tudta, hogy ezer közül is Chanyeolt jelölte volna ki legjobb barátjának.

Egy ponton úgy érezte, hálásnak kéne lennie neki, amiért megríkatta, mert valódi megtisztulás ment végbe a testében, és minden elhullajtott könnycsepp után könnyebbnek érezte a lelkét. Évek óta fojtogatta a sírás, amit sosem engedett meg magának. Egyre csak gyűlt benne a feszültség és a harag, ami most végre utat tört magának, és úgy tűnt, egy ideig nem is fog csillapodni féktelen tombolása.

Baekhyun riadtan ugrott egyet, amikor a nyitott ablakon keresztül egy KitKat landolt az ágyán közvetlenül mellette. Egy cédula is társult hozzá pont úgy, ahogy ő csinálta hetekkel azelőtt az erdőben.

„Bocsáss meg, kérlek! Tudod, hogy mekkora szám van, és néha meggondolatlanul beszélek össze-vissza. Remélem, nem szúrtam el végleg… Nézz ki az ablakon, ha kíváncsi vagy még rám.”

A herceg felpillantott, és azon nyomban meglátta Chanyeolt, aki bebocsátásra várva álldogált az erkélyén. Egy ideig nem szólt egy szót sem, csak a csokoládét szorongatta, és némán meredt a plafonra, véletlenül sem nézve az ablak irányába.

– Beengednél? Mindjárt lezuhanok – hallotta meg kisvártatva beszűrődni Chanyeol hangját a résnyire nyitott ablakon.

– Az erkélyemen állsz. Hogy eshetnél le, ha már eddig eljutottál? – mondta rezignáltan a herceg, és továbbra sem nézett a barátja felé.

– Jó, de meg fogok fagyni idekint.

– 25 fok van.

– Ha az apád észrevesz, lelövet. – Baekhyun fújt egy nagyot, majd csigalassúsággal az erkélyajtóhoz lépett, és elfordította a kilincsét.

– Ugye tudod, hogy kintről is be tudtál volna nyitni? – kérdezte tettetet sértődöttséggel, majd levágódott az ágyára, és onnan figyelte az álmélkodó fiút. Chanyeol még sosem járt a szobájában, mindig ő volt az, aki váratlan vendégként bepofátlankodott hozzájuk. – Minek jöttél? – kérdezte továbbra is ridegen a fiút, aki úgy tűnt, meg sem hallja őt, annyira lenyűgözték a perzsaszőnyegek meg a falakat borító kitűntetések, amiket Baekhyun azért kapott, mert jól megfelelt azoknak a követelményeknek, amiket elvártak tőle.

– Ezeket miért nem mutattad meg soha? – kérdezte Chanyeol egy arany keretben pompázó oklevélre bökve. Ő azokat a dolgozatokat is megmutatta Baekhyunnak, amire hármas alát kapott. Ezért nem értette, miért nem dicsekszik a barátja egy ilyen fontos elismeréssel.

– Nem tartottam lényegesnek – közölte unottan a herceg. Mégis miért kellett volna örvendezve mutogatnia egy olyan papírt, amelynek a birtokában egyre közelebb jut majdani trónra kerüléséhez? Miután Chanyeol mindent jó alaposan szemügyre vett, megtorpant a hatalmas fekhely előtt, ami legalább háromszor nagyobb volt az ő ágyuknál. Zavartan állt az egyik lábáról a másikra, végül nagy nehezen feltette az őt nyomasztó kérdést:

– Én… szabad ide leülnöm?

– Ne kérdezz butaságokat! Miért ne szabadna? Szerintem te sokkal tisztább vagy, mint én, többször fürdesz nálam – vigyorodott el a herceg, és lerángatta maga mellé a megilletődött srácot. Túl sokáig azonban nem tartott Chanyeol feszengése, hamarosan már a megszokott módon hevertek egymás mellett.

– Hogy válaszoljak a nemrég feltett kérdésedre, azért jöttem, mert tudom, hogy nem vagy képes mese nélkül elaludni. Szóval ma én fogok neked mesélni. – Baekhyun elfintorodott, de semmiképp sem akarta csendre inteni a barátját. Örült, hogy hallhatja a hangját, hogy karjuk összeér a selyem ágyneműn, hogy a szomorúság helyét, ami fél órával ezelőtt hívás nélkül taglózta le, átvette az a béke és jókedv, ami mindig átjárta Chanyeol társaságában. – Élt egyszer egy herceg, akit Baekhyunnak hívtak, és aki nagyon makacs és akaratos volt…

– Nem tetszik ez a mese, hagyd abba! – tapasztotta a kezét Baekhyun a fiú szájára.

– Akkor legalább a végét hadd mondjam el! – Mivel a herceg nem tiltakozott, Chanyeol lefejtette az ujjait ajkáról, bár túlságosan nem zavarta a másik finom érintése. – Baekhyun herceg és hűséges barátja, Chanyeol örökké gyerekek maradtak, és sosem hagyták el egymást. Együtt élvezték Exoluxia csodás birodalmának kincseit, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. – Chanyeol a fiúra sandított, akinek szép arca grimaszba torzult.

– Nem akarok örökre gyerek maradni! A gyerekek nem tehetnek meg egy csomó mindent, amit a felnőttek igen. És nem akarok itt élni Exoluxiában, tudod, mennyire utálom. Jobb történetet is kitalálhattál volna – mondta komolyan Baekhyun, és olyan kétségbeesett képet vágott, mintha Chanyeol szavai azzal, hogy kimondta őket, valóra válhatnának.

– Csak azért gondoltam, hogy jó lenne mindig kicsinek maradni, mert akkor nem kéne… nem kéne királynak lenned… – Chanyeol beharapta az alsóajkát, hogy véletlenül se mondjon több olyan butaságot, amivel fájdalmat okozhat a hercegnek.

– Inkább aludjunk – sóhajtott kissé lemondóan Baekhyun, és szívét újra rossz érzések kezdték mardosni. Valami azt súgta neki, hogy nemsokára újra könnyekre fog fakadni, és ezúttal nem fog olyan hamar tovaszállni a bánata.

– Baek… Tudom, hogy nem a mesék miatt szoktál nálunk aludni… Mindig melletted leszek, hogy ne álmodj rosszakat, jó? – suttogta a sötétségbe Chanyeol. A kis herceg félálomban hümmögött egyet beleegyezésképpen, és közelebb húzódott a védelmet jelentő testhez.

Reggel szörnyű dolog történt. A fiúk arra ébredtek, hogy a király emberei föléjük tornyosulnak, és erővel szétválasztják őket. Kiderült, hogy Baekhyun apja először az életében kereste a fiát, és mivel nem jelent meg a reggelinél, ő maga ment fel érte. Zárva találta az ajtót, ezért elküldetett a pótkulcsért, és éktelen haragra gerjedt, amikor meglátta a két gyereket összeölelkezve feküdni a fia ágyában. Sosem érintette meg a herceget, ebben a helyzetben meg aztán végképp nem akart a közelükbe menni, ezért az embereivel végeztette el a „piszkos” munkát. Chanyeolt lehurcolták a helyére, azaz a cselédek szárnyába, Baekhyunnak pedig a Mester tartott órákig elhúzódó fejmosást. Apja a fáradtságot sem vette arra, hogy megossza vele a véleményét arról, amit látott, csupán kiadta a parancsot. A parancsot, ami Baekhyun szemébe napról napra egyre több könnyet festett, és aminek a súlya alatt úgy érezte, előbb-utóbb össze fog roppanni.

A király minden este bezárta a fiát a szobájába, a kulcsokat saját kezűleg rejtette el, és a biztonság kedvéért még egy őrt is állított az ajtaja elé, illetve az erkély felöli oldalra is. Nem volt egyetlen egy egérút sem, amelynek segítségével ki tudott volna szökni börtönéből. Chanyeol minden este eljött, és hozott neki egy KitKat-et, amit átnyújtott az őrnek, és miután az nem talált benne semmilyen titkos üzenetet, eljutatta a hercegnek az édességet. Baekhyunnak nem is volt szüksége üzenetre. A csokoládé volt a szeretetük záloga. Nem tudta megenni egyiket sem, a vacsoránál is csak azért erőltetett magába néhány falatot, hogy ne ájuljon el az éhségtől. Ott sorakoztak az édességek az asztalán, és ahányszor rájuk nézett, melegség töltötte el. Szerencsére teljes mértékben nem tiltotta el a király Chanyeoltól, de direkt egyre több feladattal látta el, hogy csupán fél órát tudjanak együtt tölteni naponta, és akkor is az udvaron kellett lenniük az őrök vizslató tekintete előtt. Nem volt éppen komfortosnak nevezhető a találkozás, mégis a két fiú napjának fénypontját jelentette az a pár kósza pillanat, amikor úgy nézhettek egymásra, mintha olvasni tudnának a másik gondolataiban. Chanyeol soha nem szűnő mosolya, és a tekintetéből sugárzó olthatatlan magabiztosság adott erőt a hercegnek a keserves, magányosan sínylődő órák idejére.

Baekhyun alig aludt. Újonnan kísértő álmai sokkal rosszabbak voltak, mint amikor a bátyjával álmodott. Az agyában megjelenő képekben ugyanis apja mindig más módon végezte ki Chanyeolt, amibe ő is félig belehalt, amikor verejtékben úszva magához tért reggel.

A herceg énekelni kezdett. Hangja olyan könnyedén kapott szárnyra, hogy a márványfalak visszhangot verve juttatták el a palota minden zugába fájdalommal átitatott énekét. Chanyeol hallotta… minden este… Oda akart rohanni hozzá, hogy álomba ringassa őt, hogy vigyázzon rá, amíg alszik, de nem tehetett semmit. Mert ő csak a cseléd fia volt, egy megtűrt személy, aki hálát adhatott azért, hogy a király nem űzte ki az otthonából vagy egész Exoluxiából anyjával együtt.

Az összes udvarhölgy és a birodalom többi lakója megbabonázva hallgatta az angyali éneket. ők nem tudhatták, hogy a herceg ezekkel a dalokkal akar üzenni legjobb barátjának, elvarázsolta őket az a hang, amit egy nem e világi lénynek tulajdonítottak. Zarándokok százai lepték el a palota környékét azért, hogy hallhassák a csodálatos dallamokat, és sokan azt állították, hogy meggyógyultak, miközben fültanúi lettek. Mások szerint szerelembe esett két fiatal, ha akkor látták meg egymást, amikor a bűvös ének szólt. Senki sem tudta, hogy az apja által szobájába zárt herceg torkából szöknek ki a gyönyörűséges szólamok, mert biztosak voltak benne, hogy egy ember nem lenne képes ilyesfajta csodákra. Csodákról regéltek, amik természetesen nem történtek meg, csak halandó agyuk beteges szüleménye volt, mivel szükségük volt valamire, amiben hihettek, amibe belemagyarázhatták ostoba képzelgéseiket.

A herceg látta az ablakából az odavándorlókat, és mindet szívből gyűlölte. Csodáról beszéltek, amikor ő teljes lényéből szenvedett. Úgy érezte, tizenkét éves kora ellenére felnőtt. Hogy már semmi sem lehet olyan felhőtlen és derűs, mint régen. Vége lett a gyermekkornak, az önfeledt nevetéseknek, és egy valamiben tökéletesen biztos volt: csodák nem léteznek.