– Mi a franc volt ez? – Ez volt Baekhyun első mondata, amikor megérkezett SM Townba. Ezt a kérdését számtalan másik követte, és rendkívül dühítette, hogy csak a töredékükre kapott elfogadható választ. Kezdetekben úgy érezte, kívülálló, hogy megzavarta azt a nagy idillt, amibe csöppent, és hogy sosem lesz képes beilleszkedni. Másnak érezte magát, és tudta, hogy a többiek is másnak tartják, amiért egy percre sem volt képes leállni. Titkon attól félt, hogy Santa Myeon meg fogja őt unni, és száműzi egy sokkal rosszabb helyre, de nem tehetett arról, hogy ilyennek teremtették. Sokszor azt gondolta magáról, hogy valami hiba csúszott a számításba, amikor „összerakták”, hiszen Minseok annyira különbözött tőle. Sosem vallotta volna be, de kisebbségi komplexusa volt, és folyton az motoszkált a fejében, hogy ennek nem lesz jó vége, előbb-utóbb túl fognak adni rajta, hiszen kinek lett volna szüksége egy hibás termékre? Változtathatott volna a viselkedésén, de azzal még unalmasabbá váltak volna az amúgy is szürke hétköznapok, ezért a karácsony szellemének kezébe adta sorsát.

Jongin érkezése még világosabbá tette számára, hogy vele van a baj. Egyrészt, szeretett volna olyan jólelkű, és mindenkinek segítő manó lenni, mint az újonc, másrészt, bosszantotta, hogy nincs senki, akivel szórakozni tudna. Minseokot néha sikerült bűnbe csábítania, és igazán remélte, hogy a kisöccsükkel sem lesz másképp, bár elég korlátoltnak tűnt ezen a téren. Szó szerint viszketni kezdett a tenyere, amikor Jongin odament Santa Myeonhoz, és mézes-mázosan felajánlotta neki a szolgálatait. Arról nem is beszélve, mekkora sokkot kapott, amikor fény derült Jongin virgács megsemmisítő hadműveletére. Minden erejével azon volt, hogy megóvjon néhányat belőlük, mert a világ virgács nélkül olyan lenne, mint SM Town nélküle: halál unalmas és kiszámítható. De sajnos Jongin elég jónak bizonyult a virgácsok elkobzásával kapcsolatban. Több trükköt is kifejlesztett erre az alkalomra, de Baekhyun azt utálta a legjobban, amikor azt mondta neki: „Nézd, érkezett egy új manó, és pontosan olyan, mint te!” Baekhyun rögtön odakapta a fejét, amerre Jongin mutogatott, a következő pillanatban pedig már egyetlen virgács sem volt a tulajdonában. Haragudott magára, hogy ezt rendre elhitte, de hát annyira szeretett volna találkozni egy hozzá hasonló manóval.

Amikor megismerte Sehunt, felcsillant a szeme, mert azt hitte, benne lelki társra lelt, de csalódnia kellett. Sehun is más volt, mint a többiek, de sajnálatos módon tőle is különbözött.

Egy valaki volt, akivel egynek érezte magát. Valaki, aki sosem okozott neki csalódást, de az a személy nem a manók népes táborát bővítette, és ez gyakran szomorúsággal járta át a szívét.

1992 karácsonyán több száz évnyi ajándékszállítás után a manók ismét lelátogattak a Földre. Baekhyun szokásához híven rosszaságon törte a fejét, amikor egy takaros ház küszöbét átlépte. Az ott lakó kislány egy hercegnő Barbie-ra vágyott, de Baekhyun egy GI Joe katonát csempészett a fájuk alá. Izgatottan várta, hogy a kislány miként fog kiakadni, hogy fog panaszosan sírni a mamájának, de ezúttal meglepetés érte. A kislány elmosolyodott, és gyors léptekkel bement az egyik szobába. Baekhyun kíváncsi volt, mit csinál a figurával, ezért lábujjhegyen utána osont. A szoba jó meleg volt, és barátságos színek uralták, ezért rögtön megtetszett neki a kis helyiség. Nem is vette észre a közepén ringatózó bölcsőt, csak a kislány kedvesen gügyögő szavai ütötték meg a fülét. Amikor a gyerek elhagyta a szobát, Baekhyun közelebb merészkedett az alacsony fekhelyhez, és szemügyre vette, mi található benne. Egy kisbaba volt, amit addig még sosem látott. Csak azoknak a gyerekeknek tudtak ajándékot vinni, akik levelet írtak Santa Myeonnak, és mivel a kisbabák még nem voltak képesek írni, nem szerepeltek a listán. Baekhyunt megbabonázta az a pici lény, aki egy magasságú lehetett vele, ellentétben azokkal a gyerekekkel, akiket addig látott. Megijedt, amikor a baba hadonászni kezdett a katonával, amit a nővére adott a kezébe, és másik játékot választott neki. Kivett a csomagok közül egy bolyhos plüss mackót, és nem érdekelte, hogy azt másnak kéne adnia. Amikor a baba kezébe helyezte a kis medvét, esküdni mert volna, hogy a pici látta őt, és érzékelte, amikor megsimogatta. Nem akarta ott hagyni, nem akart visszamenni a hazájába… Vele akart maradni, hogy vigyázhasson rá, hogy megóvja őt a nővérétől, aki miatt majdnem megsérült. De a manók nem tehettek semmit. Nem ők irányították, hova akarnak utazni, amikor eljött az idő, Santa Myeon magához rendelte őket, és az ő ereje felett nem tudtak uralkodni. Baekhyun nem tehetett mást, mint várta a következő karácsonyt, amire már gondosan felkészült. Újra mackót akart adni a kicsinek, de ezúttal alapos válogatás eredményeként lelt rá a szerinte megfelelő darabra. Manó szíve hevesebben kezdett verni, amikor végignézte, milyen örömmel szorítja magához a játékot a gyermek. Az utolsó pillanatig mellette volt, és számára érthetetlen módon fájdalom töltötte el, amikor az egyik percben még a baba kacagását hallgatta, a másikban pedig a havas pusztán landolt. Sosem érezte úgy, hogy SM Town a hazája lenne, de ezek után még borúsabb gondolatok gyötörték, ha eszébe jutott, hogy itt kell sínylődnie az örökkévalóságon át.

Baekhyun megváltozott. Sokszor hallgatott az emlékeibe mélyedve, és már nem azt tartotta fontosnak az ajándékozás során, hogy minél több csomagot cseréljen össze. Hagyta, hogy a többiek végezzék a munkát, amiben neki is ki kellett volna vennie a részét, és minden idejét a gyermek mellett töltötte.

Teltek az évek, és a gyermek egyre csak nőtt. Baekhyun nem értette, hogy miért lesz mindig nagyobb, amikor ő ugyanolyan pici, mint az első napon, amikor világra jött. Hosszúra nyúlt estéken át faggatta Santa Myeont, hogy megtudja, hogy mennek a dolgok a Földön, és a főnöke szívesen válaszolgatott neki, mert addig legalább a nosztalgia édes érzetébe merülhetett. Minél nagyobb lett, a gyermek listáján annál cifrább kívánságok jelentek meg, amiket Baekhyun szó nélkül teljesített, de a soron következő macit egyszer sem felejtette el.

Mérges volt, amikor Santa Myeon bejelentette azt a küldetés mizériát, mert a feladatra kellett koncentrálnia, ahelyett, hogy a fiú nyomában lehetett volna. Egy egész hónapot maradhatott a Földön, ráadásul emberi testben, mégis valamilyen agyament dologgal kellett foglalkoznia, ami teljesen hidegen hagyta. Háborgását tetézte, hogy Santa Myeon azt mondta neki, meg kell szerettetnie a zenét a kiválasztottjával, és mindezt úgy, hogy neki kell megtanítania zongorázni. Mégis hogy lenne ez kivitelezhető, amikor életében nem látott még zongorát, nemhogy játszani tudott volna rajta! Mégis követte vezetője utasítását, miszerint figyelje a jeleket maga körül, és engedte, hogy a lábai egy iskolába vigyék, azon belül is egy elhagyatott terembe, aminek a közepén egy poros tárgy árválkodott. Ez egy zongora… Baekhyun egyszerűen tudta, hogy a fekete és fehér billentyűk egy olyan hangszerhez tartoznak, amit keresett, és már a látványától izgalomba jött. Amikor megszólaltatta az első hangot, egy ősi érzés kerítette hatalmába, mintha valami láthatatlan erő azt súgta volna neki, hogy erre született. Ujjai életre keltek, és olyan sebesen száguldoztak a hangszeren, mintha születésétől fogva naponta több órát gyakorolt volna. Nem híres zeneszerzők műveit játszotta, és kottára sem volt szüksége. A fejében egyre több dallam és melódia kavargott, amit nem győzött az ujjaiba vezetni. Teljesen belefeledkezett a komponálásba, átadta magát annak a csodának, amihez hasonlót még sosem tapasztalt. Eggyé akart válni a zenével, és általa kifejezni, hogy mennyire hálás azért, amiért részesülhetett benne, még ha csak egy tűnő ideig is.

Amikor úgy döntött, haza kéne mennie, mert a többiek aggódni fognak érte, ha túl sokáig marad távol, egy alakot fedezett fel az ajtóban, aki őt bámulta. A szíve nagyot dobbant, amikor a fiú szemébe nézett, aki titokban hallgatta játékát. Ő Chanyeol… Bár egy év alatt még nagyobbra nőtt, és az öltözködése is elég furán hatott, Baekhyun biztos volt benne, hogy az a fiú áll előtte, akit évekkel ezelőtt még a karjában tartott. Akinek látta az első lépéseit, hallotta első szavait, és aki az ő plüss mackóját szorongatta, amikor könnyek mardosták a szemét. Abban szintén biztos volt, hogy Chanyeol az ő kiválasztottja, pedig ebben reménykedni sem mert. Azt hitte, Santa Myeon haragszik rá a folytonos kihágásai miatt, erre a legszebb ajándékot adja neki, amiről valaha álmodhatott: egy teljes hónapot Chanyeollal úgy, hogy tényleg látja, tényleg hallja őt. Már nemcsak egyoldalú lesz a kapcsolatuk, a fiú is tudomást szerez a létezéséről, és Baekhyunnak annyi mondanivalója volt a számára. Chanyeol azonban ahelyett, hogy bemutatkozott volna neki, sarkon fordult, és meg sem állt a kapuig.

Baekhyun kínkeserves napokat élt át, mert az idő telt, ő viszont nem tudott hatni Chanyeolra. Minden alkalommal ugyanaz a jelenet játszódott végig köztük: Baekhyun nagy beleéléssel zongorázott, ami odavonzotta Chanyeolt, de aki csak addig maradt ott, amíg Baekhyun fel nem fedezte, hogy ott tartózkodik. Baekhyun nem tudta, mi tévő legyen. Üljön be valamelyik órára, és tegyen úgy, mintha egy lenne a diákok közül? De mi arra a garancia, hogy akkor Chanyeol számba venné őt? Elhatározta, hogy nem engedi, hogy a fiú szó nélkül faképnél hagyja a következő találkozáskor. Chanyeol a szokásos menetrend szerint megfordult, amint Baekhyun ránézett, de ezúttal követte őt. Chanyeol megmagyarázhatatlan módon úgy futott, mintha az ördög kergetné, ezért Baekhyun attól félt, hogy szem elől fogja veszíteni. Annak ellenére, hogy emberi bőrbe bújhatott, az ő teste még mindig kisebb volt, mint a másiké, ahogy a lábai is rövidebbek voltak, így nehéz volt tartania a lépést. Az egyik lépcsőfokot el is hibázta, minek következtében vészesen megingott, majd elvesztette az egyensúlyát, és zuhanni kezdett. Szerencsére nem állt magasabban, amikor elesett, de így is jó pár lépcsőfokot gurult, és a végén fájdalmasan nyekkent. Hallott autóbalesetekről, golyó okozta sebekről, amik nyilván jobban fájtak, de neki még ez is sok volt, hiszen manó élete során védve volt az ilyesfajta érzetektől. Felfokozottan érzékelte a lábába nyilalló kínt, amitől sírni támadt kedve.

– Jézusom, ne haragudj! Ez miattam történt! – A fiú, akit üldözött, visszarohant, és a karjába vette. A hangja is mélyült egy év alatt, gondolta Baekhyun, miközben képtelen volt levenni róla a szemét. Évekkel ezelőtt ő cirógatta gyengéden az arcát, ő takargatta be este, amikor kimerült a nagy játszás után… Hihetetlen volt számára, hogy most Chanyeol néz rá gyengédséggel a szemében, és a fájdalom, ami addig gyötörte, egy-kettőre semmivé foszlott érintése nyomán. Amikor azonban lepillantott, észrevette, hogy egy vékony csíkban vér folydogál a térdéből, amitől felfordult a gyomra. Sosem látott még vért, a test, amiben volt, mégis reagált a szörnyű látványra. A szájára tapasztotta a kezét, és lehunyta a szemét, hátha attól jobb lesz, de nem bírta visszatartani az öklendezést. Kibontakozott Chanyeol öleléséből, és fájó kezére nézett, amit csúnya horzsolások tarkítottak. Iszonyú szánalmasnak érezte magát, és szégyellte, hogy Chanyeol ilyen állapotban látja. Könnyek lepték el az arcát, de nem a fájdalom, hanem a megsemmisítő érzés miatt, és fel akart állni, hogy minél messzebb kerüljön tőle. A lábai azonban elárulták, és rongybabaként csuklott volna össze, ha Chanyeol nem kapta volna el. – Hazaviszlek, és ellátom a sebeid – közölte a kiválasztottja, és ellentmondást nem tűrve elindult az otthona felé. Végig lassan haladt, másodpercenként ellenőrizve, hogy Baekhyun nem túl sápadt-e, nem sántít-e nagyon, és ez a kedvesség valamiért még több könnycseppet csalt a manó szemébe. Chanyeol közben végigbeszélte az utat. Baekhyunt igazán érdekelte a mondanivalója, de az, hogy olyan közel lehetett a fiúhoz, megnehezítette a koncentrálást, ezért remélte, hogy lesz még alkalma hallani a történeteit.

Amikor belépett a házba, megannyi ismerős dolog fogadta. Pontosan ismerte Chanyeol szobájának minden szegletét, egy valódi térkép vésődött a fejébe az évek során. Otthonosan mozgott a falak közt, ami fel is tűnt a másik fiúnak, de nem tette szóvá. Chanyeol lefertőtlenítette a sebeket, ami borzasztóan csípett, de Baekhyun egy hang nélkül tűrte, mert nem akart még nagyobb lúzer szerepében tetszelegni. Aztán a fiú forró teát hozott neki, és amíg várta, hogy visszaérjen, meghatottan nézett végig a mackó seregen, ami Chanyeol ágyát borította. Pontosan emlékezett a korcsolyázó jegesmedvére, amit a negyedik karácsonyra adott neki, az ásítozó koalára, amit két évvel később kapott, vagy a vastag bundájú kövér macira, amit éppen tavaly csempészett a fájuk alá. Chanyeol magáénak tudhatta a legmenőbb videojátékokat, a legklasszabb sport felszereléseket, ezért megtehette volna, hogy figyelmen kívül hagyja a plüssállatokat, hiszen már nagyfiú volt, és az, hogy ilyen féltőn óvta őket, boldogsággal töltötte el Baekhyunt. Mintha így egy kis darab belőle mindig a fiúval lett volna.

– Öööööö, hát… biztosan elég gáznak tartod, hogy tizennégy éves korom ellenére plüssökkel alszom, de valamiért annyira kötődöm hozzájuk. Ha szomorú vagyok, rögtön a szobámba rohanok, és a mackók közé vetem magam… Elég ciki, ugye? – Baekhyun el akarta mondani, hogy egyáltalán nem tartja cikinek a dolgot, de egyszerűen nem jött ki hang a torkán. Minden igyekezetével azon volt, hogy biztosítsa Chanyeolt arról, hogy mennyire örül annak, hogy ennyire megbecsüli az ajándékait, és hogy megköszönje, amiért segített neki a zakózása után, de egy szót sem bírt kinyögni. Ő, akinek alap járaton be sem állt a szája, ő, aki nem értette azokat, akik keveset beszélnek, most ott ült megkukulva, ráadásul annak a fiúnak a társaságában, akivel időtlen idők óta meg akart ismerkedni. Chanyeol megkérdezte tőle, hogy hallja-e, amit mond, mire bólintott. Később az után érdeklődött, hogy néma-e, Baekhyun pedig bőszen megrázta a fejét. Akkor Chanyeol egy papírt helyezett elé, ami miatt Baekhyun ismét megsemmisülve érezte magát. Nem tudott sem beszélni, sem írni, és ez annyira frusztrálta, hogy lecsapta a bögréjét az asztalkára, leszaladt a lépcsőkön, és meg sem állt hazáig.

– A rohadt életbe! Ti el tudjátok ezt hinni? Nem tudtam megszólalni, értitek?

– Milyen szerencsés az a gyerek, amiért nem kellett hallania az örökös locsogásodat. Cserélnék vele legalább egy napra – kuncogott Sehun, akinek érdekes módon a Földön jobb kedve volt. Baekhyun fel-alá járkált a lakásukban, és arra várt, hogy Minseok adjon magyarázatot a történtekre, de ő is tanácstalanul ingatta a fejét. Igazság szerint Baekhyun azt hitte, hogy a karácsony szelleme örökre megfosztotta a hangjától, mivel már ő is unta a szájmenését, de amint belépett átmeneti otthonukba, csak úgy ömlöttek belőle a szavak.

Másnap Baekhyun elment Chanyeol iskolájába, mert a zongorázással akarta levezetni a feszültségét. Annyira fel volt dúlva, hogy számításba sem vette, hogy a fiú az órái után ugyanúgy belopózhat hallgatni őt, mint eddig, sőt, ezúttal nem rohant el, amikor észrevette, hanem mosolyogva mellélépett. Baekhyun azt akarta kérdezni tőle, hogy lenne-e kedve zongorázni tanulni, de a hangja ismét cserbenhagyta.

– Engem nem zavar, hogy nem tudsz beszélni. Fantasztikusan játszol, tudtad? Nem igazán érdekel a komolyzene, de… ahogy te játszol, az egyszerűen lenyűgöz. Megtanítanál valami könnyűre? – Baekhyun nem ismerte a kottát, nem tudta, hogy nevezik a hangokat, az ujjai maguktól tévedtek arra a billentyűre, amelyikre kellett. Ezt mégis hogy magyarázhatná el, főleg úgy, hogy beszélni sem tud? Homlok ráncolva meredt maga elé, majd azt mutatta Chanyeolnak, hogy helyezze a kezét az övére. Amikor ez megtörtént, visszavonulót akart fújni, mert a fiú érintése teljesen megbénította. Az ujjai ügyetlenné váltak, a szíve pedig hangosabban dörömbölt a zongoránál. Egyik része el akart távolodni Chanyeoltól, mert akkor meg tudta volna mutatni neki a zsenialitását, másik része azonban azt szerette volna, hogy örökké ebben a pózban maradjanak. Kicsit összeszedte magát, és végre sikerült jobb teljesítményt nyújtania. Öröm volt Chanyeolt tanítani, mert nagyon fogékony volt. Kérdés nélkül leutánozta, amit a tanára lejátszott, és ha vétett is hibát, nem kellett rá felhívni a figyelmét, rögtön korrigálta magát.

Baekhyun a napok múlásával kezdett beletörődni abba, hogy nem tud másképp kommunikálni a fiúval csak mutogatás útján. Néha úgy érezte, nem is bánja, mert Chanyeol szintén rengeteget tudott beszélni, ő pedig szerette hallgatni. Ha nem lett volna némaságba kényszerítve, biztosan párszor a szavába vágott volna, így viszont zavartalanul tudhatott meg minél több részletet a fiú életéből, amivel sosem tudott betelni. A délutánok először csak zongorázással teltek, majd Chanyeol elhívta őt magukhoz, és órákon át mesélt neki. Bemutatta az anyukáját és a nővérét, akiknél kedvesebb nőkkel Baekhyun soha nem találkozott, és ha lehetett volna anyukája, akkor Park asszonyt szerette volna annak. Minden alkalommal finomságokkal halmozta el őt, Yoora pedig a gyerekkorukból idézett fel emlékeket, amit Baekhyun imádott, mert ő csak karácsony napján láthatta Chanyeolt, a többi napon a távolinál is távolabb volt tőle. Baekhyun kezdett megfeledkezni a határidőről, ami a visszatérését jelezte, és egyre inkább családként tekintett Parkékra. Egyedül azt furcsállta, hogy Chanyeol apukáját sosem látta, pedig egy évvel ezelőtt még kacagva Play Statiönozött a fiával. Most viszont már vele játszott, és Baekhyun először életében hagyta, hogy valaki más nyerjen helyette. A PS-ben ugyanolyan zseninek számított, mint a zongorázás terén, de erről Chanyeolnak nem kellett tudnia. Baekhyunt elbűvölte, amikor Chanyeol játékosa a kapuba talált, mert a fiú magából kikelve kurjongatott, még az anyukájának is elújságolta, olyan büszke volt magára, de az volt a legjobb, amikor nagy örömében Baekhyun nyakába ugrott. Volt egy-két nap, amikor Chanyeol köddé vált, és Baekhyunnak fogalma sem volt arról, hogy ilyenkor merre járhat. Azokban az órákban elhagyatottnak érezte magát, és nem tudta, mihez kezdjen; annyira a fiú hatása alá került, hogy nélküle semmit nem értek a Földön töltött pillanatok. Ráadásul Sehunon kívül a többiek sem gyakran tartózkodtak otthon, ő meg bele volt bolondulva a minél véresebb filmekbe, amikből Baekhyun egy fél percre sem volt kíváncsi.

– Tudod, hogy mit szokás a fagyöngy alatt csinálni? – kérdezte Chanyeol egy hideg estén, amikor hazakísérte Baekhyunt. A manó úgy tett, mintha mélyen elgondolkodna a válaszon, végül megrázta a fejét. – Hát csókolózni. Itt most nincs fagyöngy, de… én simán ide tudok képzelni egy csomót… – Chanyeol mosolyogva az égre nézett, mintha tényleg látná azt a valamit, majd kérdőn Baekhyunra pillantott. A manó félénken bólintott, bár nem tudta, mire helyesel, de úgy vélte, Chanyeol nem akarhat neki semmi rosszat. A fiú közelebb lépett hozzá, és hideg kezét az arcára helyezte. Baekhyun olyan zavarba jött, amikor meglátta Chanyeol ragyogó szemeit pár centire az övétől, hogy inkább becsukta a sajátját. Ajkak érintését érezte az arcán, amik meglepően melegnek hatottak, és amik egyre közelebb araszoltak a szájához. Amikor az ajkak az övéhez értek, megint lebénult, de most teljes testét uralma alá vonta a mozdulatlanság. Chanyeol nem húzódott vissza, apró puszikat hintett a szájára, és abban reménykedett, hogy a fiú felenged, de az továbbra is bábuvá meredve állt.

– Mi a franc volt ez? – kiáltotta Baekhyun levegő után kapkodva.

– Ha tudtam volna, hogy ezzel szóra bírlak, már rég megtettem volna – vigyorgott Chanyeol, és a karjába vonta a fiút. Nem akarta újra lerohanni, csak szorosan ölelte, hogy ne fázzon.

– Ezt… nem szabad… – suttogta Baekhyun remegő hangon, és könnyekben tört ki.

– Azért mert fiú vagyok, ugye? – kérdezte Chanyeol csalódottan. Baekhyun a mellkasába fúrta a fejét, és magában átkozódott, amiért nem tud értelmes választ adni a másiknak. Nem, azért mert én manó vagyok, és az eredeti formámban biztos nem tetszenék neked. Mellesleg nemsokára el kell húznom innen, és soha többé nem találkozhatunk… Baekhyun halálra rémült, amikor egy fülsüketítő zaj kirántotta az önsajnálatból. A következő percben Chanyeol a földre rántotta, és egész testében ránehezedett. Baekhyun arra gondolt, hogy ha manó formájában telepedett volna rá a fiú, már nem is élne, de így sem volt kellemesnek mondható a pozíció. Közben folyamatos durranó hangokat hallott, és amikor jobban összpontosított, rájött, hogy ezt szokta hallani Sehun kedvenc filmjeiben. Lőnek! Atyaég, sorozatlövést adnak le! Chanyeol azért feküdt rám, mert a saját testével akar megvédeni… De ha ő meghal…

Egy kéz durván talpra rántotta őket, és egy pisztoly csövével találták szembe magukat. Santa Myeon azt mondta, óvakodjunk azoktól az emberektől, akiknek fegyverük van…

– Engedd el! Neki nincs semmi köze ehhez az egészhez! – Chanyeol hangja ridegen és érzelemmentesen csengett, amitől Baekhyun megijedt, mert annyira távol állt a fiú valódi énjétől. A fegyveres férfi mögött még többen sorakoztak fel, és mindannyian fenyegetően néztek rájuk. A vezér gonoszkás vigyorra húzta a száját, és úgy tűnt, senkit sem fog elengedni. Chanyeol egy mozdulattal kiütötte a pisztolyt a férfi kezéből, és ráfogta, miközben Baekhyunhoz intézte szavait: – Tűnj el innen! És ne keress többet! Mire vársz, fuss már!

Chanyeol hangja elcsuklott a mondat végén, ezért meglökte a manót, hogy így adjon nyomatékot a mondanivalójának. Baekhyun majdnem elesett, mivel a döbbenettől mozdulni sem bírt, ráadásul esze ágában sem volt otthagyni Chanyeolt a veszély kellős közepén. Farkasszemet nézett a fiúval, aki ezúttal könyörgőn szólt hozzá, nem parancsolóan: – Engem nem fognak bántani, de ha itt maradsz, bajba kerülök. Kérlek… kérlek, menj el… – Baekhyun szíve darabokra tört, de engedelmeskedett a kétségbeesett fiú kérésének. Amikor hazaért, lerogyott a nappali közepén, és átadta magát a kínzó bánatnak, aminek ellenállt, amíg az utcákon téblábolt. A többiek riadtan gyűltek köré, mert még sosem látták ilyen sebezhetőnek, és még Sehun is aggodalmasan nyúlt a keze után. Baekhyun semmit sem mondott, társai pont ezért tudták, hogy nagy a baj. Amikor a kicsik szeme már majd’ leragadt, Minseok ágyba parancsolta őket, de ő a testvérével maradt. Baekhyun a bátyja vállára hajtotta a fejét, és amikor végre megszólalt, nem az ijesztő, hanem az édes emlékekkel kezdte.

– Chanyeol megcsókolt – mondta álmodozva, mire Minseok izmai görcsbe rándultak.

– Az… az mit jelent? – Baekhyun elmondta, hogy a kiválasztottja a szájára nyomta az övét, ami csodálatos volt, de ettől függetlenül azt nem tudták, hogy mi a dolog jelentősége. Baekhyun berontott az öccsei szobájába, és kirángatta Sehunt az ágyból, mert szüksége volt rá, hogy kiderítse, mit csinált vele Chanyeol. Sehun volt az egyetlen közülük, aki olvasni tudott, de olyan kómás volt, hogy fél órába telt, amíg valamennyire össze tudta szedni magát.

– Csókolózni azok szoktak, akik szerelmesek egymásba… Na jó, és mi az a szerelem? – nyafogott Sehun, aki valójában tudta a választ a sok filmből, amit naponta megnézett, de a fáradtságtól nem fogott az agya. Baekhyun nem nyugodott meg, addig kutatott, amíg minden világossá nem vált számára. Egyszer csak azt vette észre, hogy Minseok teljesen elfehéredik, majd hanyatt-homlok a fürdőszobába rohan, aminek az ajtaját magára zárja. Biztosan undorodik attól, hogy egy fiúval csókolóztam. Vagy… – Hyung! Téged is meg akart csókolni a kiválasztottad? – Semmi válasz. Nem elég, hogy ő ki van borulva, sikerült a legnyugodtabb, legmegfontoltabb testvérét is kiakasztania… Bravó!

Másnap Baekhyun dühös billentyűcsapkodásra lett figyelmes, amikor a zongoraterem felé tartott. Muszáj volt odamennie, ki akarta magából adni a feszültséget, és arra az bizonyult a legjobb megoldásnak, ha belemerül a zene felszabadító hullámaiba. Azt hitte, Chanyeol messzire el fogja kerülni a helyiséget, ehhez képest ott ült a hangszer előtt, és teljes erejéből püfölte szegényt. Baekhyun mögé lépett, és hátulról átölelve a kezére simította az övét. Most az ő keze volt felül, hogy gyengéd simogatással megpróbálja lenyugtatni a fiú háborgó lelkét.

– Nézz rám, Chanyeol! Itt sincs fagyöngy, de… a fantáziám határtalan… – Baekhyun letérdelt a fiú elé, és az arcára simította a kezét, ahogy ő tette előző nap. Lassan kezdte kóstolgatni az ajkait, és most, hogy olvasás szintjén mindent tudott a csókolózás művészetéről, készen állt arra, hogy a gyakorlatban is végigcsinálja. Mert biztos volt benne, hogy szerelmes a fiúba.

– Apám elhagyott minket tavaly karácsony másnapján – kezdte halkan Chanyeol, miközben Baekhyun tincseit csavargatta az ágyán fekve. – Kifordultam önmagamból, és odacsapódtam egy bandához, akiknek mindenféle kétes ügyletei vannak. Amikor megismertelek, ki akartam szállni, de nem hagyják… Azért mondtam, hogy ne találkozzunk többet, mert nem akarom, hogy bajod essen. – Baekhyun biztosította a fiút, hogy tud magára vigyázni, és megkérte, hogy ne lökje el magától. Chanyeol beleegyezett, bár jobban féltette a barátját, mint saját magát. Amióta először hallotta zongorázni, a srác magához bilincselte. Nem zavarta, amíg nem beszélt, de a hangja ugyanolyan letaglózón hatott rá, főleg amikor néha énekelt a játéka mellé. Baekhyun lett az utolsó mentsvára, a kéz, amibe belekapaszkodhatott, amikor már majdnem a bánat tengerének fenekére süllyedt. Borzalmasan hiányzott neki az apja, mivel addig elválaszthatatlanok voltak. Nem értette, mi történt egyik napról a másikra, de nem érdekelték a válaszok, és többé az apja sem érdekelte. Baekhyun boldogságot csempészett az életébe, amiért örökre hálás lesz neki, és azt is tudta, hogy ő nem lesz olyan, mint az apja. Annak ellenére, hogy még csak tizennégy volt, egész életét Baekhyun oldalán képzelte el.

Baekhyun másnap felkereste Chanyeol apját, és elmondta neki, mibe keveredett a fia. A férfi megrendült a hallottakon, és azon nyomban cselekedett. Elment a bandához, megfenyegette őket, sőt, a vezér lábába lőtt figyelmeztetésképpen. Baekhyun megrémült, de valami azt súgta neki, hogy szükség volt erre a lépésre, mert ennek hatására akkora félelem jelent meg a gaztevők szemében, ami Chanyeol szabadon engedéséről árulkodott.

– Hiszel már a karácsonyban? – kérdezte Baekhyun, és csak a kérdés idejére volt hajlandó felfüggeszteni a csókolózást. Ketten voltak az egész házban, mert Park asszony ételt osztogatott a szegényeknek, Yoora pedig elment az apjához, ami miatt Chanyeol teljesen kiakadt. De Baekhyun mindent fagyöngybe borított, és közölte Chanyeollal, hogy ezért kénytelen lesz a ház összes pontján csókokkal elhalmozni őt. Chanyeol azt hitte, bele fog pusztulni az apja hiányába karácsonykor, de végül a legboldogabb ünnepet könyvelhette el.

– Én benned hiszek. És mivel te a karácsonyom része vagy, igen, hiszek a karácsonyban! Kicsi manóm… – Baekhyun összerezzent a megszólítás hallatán. Nem jöhetett rá a titkomra!

– Miért neveztél így? – kérdezte szégyenlősen, és nem mert a barátja szemébe nézni.

– Ha nem tetszik, macikámnak is hívhatlak. Úgyis olyan vagy, mint egy ölelgetnivaló plüss mackó. – Chanyeol a földre birkózta őt, és addig csatáztak, amíg kimerülten el nem aludtak egymás karjaiban a fa alatt. Mielőtt elaludt volna, Baekhyun eldöntötte, hogy nem fog hazatérni. Mindig is kilógott a sorból, sosem találta a helyét a szülőföldjén, és SM Townban amúgy is több száz manó élt. Kinek hiányozna pont ő? És az ajándékokat is ki tudják szállítani nélküle. Zongorázni akart, Chanyeol mellett lenni egész évben, finomságokkal teletömni a hasát… Mindent akart, amit a Földön eddig megtapasztalt, és azt is, amit még nem. Otthon burkoltan elbúcsúzott a testvéreitől; Sehun nem is bírta túl sokáig a nagy ölelgetést, mert ők voltak az egyedüliek, akik hiányozni fognak neki az új életében.

– Mi a franc volt ez? – nyöszörögte Baekhyun a levegőt markolászva. Már nem forró karok ölelték, a hideg havon feküdt, ami fagyosabbnak hatott, mint valaha. Nem érezte Chanyeol illatát, sem az anyukája főztjének aromáit. Nem akarta kinyitni a szemét, de anélkül is tudta, hol van, hogy körülnézett volna. Hogy lehetett annyira ostoba, hogy azt hitte, ő dönthet a sorsa felett? Ha lett volna beleszólása, már rég a Föld mellett döntött volna, de ő egy szolga volt. Egy szolga, akit még a halál sem szabadíthat fel, mert örök időkig arra lett kárhoztatva, hogy annak a csodás egy hónapnak az emlék morzsáin éljen, amivel megajándékozták? Ajándék? Mégis miféle ajándék ez? Hirtelen irigység fogta el, hiszen azok a manók jobban jártak, akiket nem küldtek le a Földre emberi testben. Baekhyun egyszeriben mindent meggyűlölt maga körül, pedig a gyűlölet tiltott fogalom volt SM Townban. Gyűlölte a fehér színt, ami végeláthatatlanul uralta a tájat, azt, hogy nincsenek fájdalomcsillapítók vagy altatók vagy alkohol, amivel napokra kiüthetné magát, hogy a testvérei szemében is könnyeket lát… De a legjobban Santa Myeont gyűlölte, aki csak azért, mert ő sem lehetett boldog, a manóit is végtelen magányra és szomorúságra kényszerítette.