Chanyeol

Lopott csókok, ölelések, pillantások, érintések, és mindenhol… mindenhol Baekhyun. Hónapok teltek el az első kunyhóban töltött éjszakánk óta, ahova azóta is vissza-visszajárunk. A király rákapott az esti italozásra, ennek köszönhetően nagy örömünkre gyakran került beszámíthatatlan állapotba. Mivel az őröknek egy jó ideje nem volt parancsba adva, hogy figyeljék meg Baekhyunt, az ő kiiktatásuk sem okozott különösebb fejfájást. Persze azért körültekintőnek kellett lennünk, de én bíztam abban, hogy egy láthatatlan erő vigyáz ránk, és azon munkálkodik, hogy semmi se álljon a boldogságunk útjába. Néha nem bírtuk kivárni a megfelelő alkalmat, és az istálló kellős közepén estünk egymásnak. Szégyelltem, hogy nem illatos ágyneműre fektetem Baekhyunt, hanem a szénakazal tetejére lököm, mint valami civilizálatlan vadember, de őt ez szemmel láthatóan cseppet sem zavarta. Mindig tudtam, hogy utál a palotában élni, de akkor is jó lett volna, ha emberhez méltóbb körülményeket tudtam volna biztosítani számára. De ezek csak akkor zavartak, amikor nem volt velem, mert ha együtt voltunk, nem tudtam hülyeségeken agyalni.

Egyetlen dolog lebegett lecsapni készülő bárdként a fejünk felett: ha betölti a tizennyolcat, feleségül kell vennie a szomszédos országok egyikének hercegnőjét. Erről sosem beszéltünk, és a csókcsatáink közepette eszünkbe sem jutott. De amikor a karjaimban fekve nem talált rá az álom, helyette mereven bámult a semmibe, tudtam, hogy ugyanaz a kérdés jár a fejében: mi lesz azután?

Néha el kellett mennie egy-egy hétre. Olyankor az esetleges harcokra képezték ki, amire akkor kerülhet sor, ha az országot támadás éri. Nem értettem, hogy mi keresnivalója lehet egy hercegnek a harcmezőn, amikor Exoluxia számos katonával rendelkezik, de a király ragaszkodott hozzá, mert azt az álláspontot képviselte, hogy egy uralkodónak meg kell tudnia védeni a saját országát. Baekhyun most is éppen távol járt, és én ilyenkor az őrület szakadékjának peremén egyensúlyoztam. Percenként lestem az órára, kilométereket gyalogoltam egy nap, mert képtelen voltam egyhelyben maradni, és addig püföltem a szobámban fellógatott, saját kezűleg készített bokszzsákot, amíg vérben úszó ököllel és a fáradtságtól teljesen kimerülve nem terültem el a padlón. És minden hazatérése után addig szorítottuk egymást, amíg a könnyeink nem fordultak át eszelős nevetésbe.

Ma van a születésnapom, és jó lett volna együtt tölteni, mint az övét, de csak két nap, tizenhat óra és harminchárom perc múlva fog hazajönni. Szomorúan téblábolok fel-alá a cselédek részlegén, de próbálom azzal éltetni magam, hogy úgyis be fogjuk pótolni a ma elmaradt ünneplést. És különben is, nem mindegy, mikor köszönt fel Baekhyun? Hiszen vele mindennap ünnepnek számít.

A mama rám szól, hogy üljek már le, és bár nehezemre esik, de nem akarom elrontani a kedvét. Sütött nekem egy szolid kis tortát, melynek tetejébe csupán egyetlen jelképes gyertyát szúrt. Kettesben esszük meg, és közben a palota körüli dolgokról faggat. Leginkább csak gépiesen igennel meg nemmel válaszolgatok, de ezt hamar megelégeli, és csendbe burkolózva folytatjuk a további falatozást. Közben úgy néz rám, mintha a vesémbe látna. Tudom, hogy rájött, miért lebegünk Baekhyunnal három méterrel a föld felett kétszáz wattos mosollyal az arcunkon mostanában, ahogy az is feltűnt neki, milyen idegbeteg vagyok, akárhányszor távol van tőlem. Nem kérdez semmit, nem kezdi az észt osztani, csupán olyan szemeket mereszt rám, mintha így akarná a tudtomra adni a véleményét.

Amikor elfújom a gyertyát, azt kívánom, minél előbb teljen el az az idő, amit nélküle kell kibírnom, és szótlanul a szobámba megyek. Beállok a bokszzsák elé, és ütésre emelem a kezem, de valaki megállítja a levegőben, és egy Kitkatet helyez a markomba, miközben hátulról átölel, és csókokat hint a tarkómra. Villámsebesen megpördülök, a csokoládét az asztalomra hajítom, hogy szabadon használhassam mindkét kezem az ölelgetéséhez.

– Hogy kerülsz ide? – kérdezem mohón az alsóajkát szívogatva, miközben felnyalábolom, és az ágyamhoz cipelem. Két lépéssel az ajtónál termek, hogy bezárjam azt, majd az ágyra vetem magam, illetve a rajta terpeszkedő Baekhyunra, aki boldogan fogadja a ránehezedő súlyt.

– Hogy lehetsz te olyan buta, hogy azt képzeled, kihagyom a születésnapod? – kérdez vissza méltatlankodva. Ez után nem hangzik el semmi más, maximum elfojtott nyögések, melyek a viszontlátás hevében akaratlanul hagyják el szánkat. Amikor így csókol, fel sem tudom fogni, hogy vagyok képes járni, beszélni, lélegezni, mialatt nincs velem. Olyan mintha a szívem hibernálódna arra az időszakra, és akkor kezdene újra dobogni, mikor Baekhyun átlépi a palota küszöbét. Egy pillantásával felolvasztja szoborrá dermedt testem, ami mintegy varázsütésre kel életre érintése nyomán. A mosolya messzire űzi a bennem dúló vihart, ami napok óta megszelídíthetetlenül tombolt, és új reményekkel virágoztatja fel lelkem kertjét.

– Elmegyünk valahova. – A kérdés inkább kijelentésnek hat, bár lehet, hogy eleve annak szánta. Elhúzom a számat, mert semmi kedvem kitenni a lábam a zárt ajtók mögül, ahol addig ölelhetném, amíg a nap fel nem kel. De szeme csillogásából látom, hogy valami meglepetéssel készült, amit nem lenne szívem tönkretenni. Nem tartom fairnek, hogy megint ő fáradozott a titokzatos esemény megszervezésével, de szótlanul követem a bokszok felé. Hihetetlen, mennyire megkedveltem a lovon való utazást, bár egyedül továbbra sem merészkednék a magasba, és más lónak sem szavaznék elegendő bizalmat Black Pearlön kívül. Ezúttal nem a lovaglás hozza rám a frászt, hanem a határnál húzódó kerítés látványa, amit a kanca egy jól kivitelezett ugrással maga mögé utasít. Kapkodom a levegőt, és nem tudom eldönteni, attól ijedtem-e meg jobban, hogy az ugrás következtében majdnem leestem vagy attól, hogy éppen most hagytuk el Exoluxiát. Soha életemben nem léptem át a határt, és őszintén szólva nem is álmodoztam róla Baekhyunnal ellentétben. Vajon ő már nélkülem is járt errefelé vagy csak fejben derítette fel a terepet? Nekem egyáltalán nem tűnnek zöldebbnek a fák vagy színesebbnek a virágok, ő viszont úgy áradozik a mellettünk elsuhanó tájról, mintha olyan különleges dolgok tárulnának a szeme elé, amiket eddig még nem látott. Nagy beleéléssel mesél a területekről, amik mellett elhaladunk, mintha a királyi törvények és rendelkezések helyett naphosszat a szomszédos országok földrajzát tanulmányozta volna. Egy szót sem jegyzek meg abból, amit mond, de imádom hallgatni, ahogy gyermeki lendülettel, hevesen gesztikulálva csacsog számomra teljesen érdektelen dolgokról.

Amikor azonban egy olyan helyre érünk, ahol frissen hullott hó borítja a földet, a meglepettségtől az én szám is tátva marad. Amióta Exoluxiában élek, egyetlen hópehely sem szállt alá az eget tarkító fellegekből, én mégis ámuldozva néztem azokat a képeket vagy festményeket, melyeken ezt a csodás, fehér takarót ábrázolták. Elképzeltem, milyen lehet a hideg hó érintése, és hogy miként olvadna szét lassacskán az ujjaim között. Baekhyun nem véletlenül hozott ide; ő minden gondolatomat és vágyamat ismeri.

Szó nélkül leugrom a lóról, aztán őt is lekapom róla. Teljesen felpezsdít ennek az új világnak a látványa, és szeretném kiélvezni ittlétünk minden egyes percét. Felmarkolok egy adag havat, és az arcába nyomom, aztán rögtön magamhoz húzom, hogy csókjaimmal melegítsem fel átfázott bőrét. Baekhyun hátrálni kezd mondván, hogy megköti a lovat, de egy óvatlan pillanatban hógolyók záporát érzem a hátamnak csattanni. Megfordulok, hogy viszonozzam a kedvességét, de futni kezd, és én belemegyek a játékba. Ha akarnám, pár lépéssel utolérhetném, de hagyok neki előnyt, hogy kiegyenlítődjenek a viszonyok. Mielőtt elkaphatnám, elvetődik, és hó angyalt formálva terül el a havon. Fölé helyezkedem, és két oldalán megtámasztom magam a kezemmel, úgy nézek örömtől ragyogó szemébe.

– Ha egyszer meghalok, ígérem, akkor sem foglak magadra hagyni. Visszatérek majd hozzád, és én leszek az őrangyalod, jó? – pislog rám komolyan. Gyűlölöm, egyszerűen gyűlölöm, amikor a halálról beszél. Minden normális ember fél a haláltól, ő viszont túl természetes módon tekint rá, mintha tulajdonképpen egész életében arra várt volna, hogy eljöjjön érte. Mintha jobban vonzaná az az opció, mint az, hogy küzdjön az álmaiért, és… és értünk. Mintha titokban arra készülne, hogy inkább feladja, és a könnyebb utat választja, ahol szerinte örök megnyugvás várna rá. Hirtelen úgy érzem, nem kapok levegőt… Nem tudok úgy felébredni minden reggel, hogy attól rettegek, vajon él-e még, vajon érezhetem-e legalább még egyszer az ajkait az enyémen…

– Nekem nincs szükségem őrangyalra. Nekem rád van szükségem, érted? Ne csináld ezt velem, Baekhyun! Ide hozol, boldoggá teszel, aztán meg… – mondom komoran, miközben próbálok a hideg által keltett fájdalomra koncentrálni, ami a kezemet mardossa ahelyett, hogy a szívemet szorító félelemmel foglalkoznék.

– Talán az lenne a legjobb, ha együtt halnánk meg. A mennyben vagy akárhol örökre velem lehetnél. Nemsokára eljön az az idő, amikor el kell jegyeznem valakit… Mi lesz akkor?

– Nem tudom! De te honnan tudod, hogy mi vár a halál után? Ne élj már álomvilágban! Ne hidd azt, hogy oda át csupa rózsaszín és vattacukor mázas minden. Hogy mindenki boldog, és minden szerelmes egymásra talál, akik a földön nem lehettek együtt, és egy örökkévalóságig smárolnak egy habos felhőn fekve. Szerintem a halál után nem vár semmi más, csak sötétség, hideg és kibaszott magány. Lehet, hogy sosem élhetünk a klasszikus értelemben együtt, és van, hogy hetekig nem látjuk egymást, de nekem sokkal többet érnek a veled töltött percek annál, hogy a bizonytalan semmit válasszam. Ha kell, a szeretőd leszek, miután megházasodsz, vagy mit tudom én, de a halál mániádat nem vagyok hajlandó tovább elviselni. Tudod mit? Felőlem most rögtön megölheted magad, nem érdekel. De választhatsz engem is… ez a te döntésed. – Már a mondandóm kezdetén felpattantam, mert ilyen idegállapotban képtelenség lett volna egyhelyben maradni. Utoljára lenézek Baekhyunra, aki valóban úgy fest, mint egy angyal: a hópelyhek beletapadnak szél tépte hajába, arcát enyhe pírbe vonja a szokatlan hideg, szemeibe pedig könnyeket rajzol a tehetetlenség. Körmeimet a tenyerembe vájom, hogy uralkodni tudjak saját feltörő érzelmeimen. Muszáj erősnek lennem, és itt kell hagynom őt, bár lényem minden egyes sejtje tiltakozik ez ellen. Legszívesebben visszamennék hozzá, és addig csókolnám, amíg újra mosolyogni nem látom, de az nem oldana meg semmit. Bíznom kell benne, hogy szavaim észhez térítik, és követni fog.

A kétségbeesés hullámokban tör rám, ami minden megtett lépésem után elviselhetetlenebb lesz. Mi van, ha ott marad, és pár órán belül megfagy az egyre nagyobb pelyhekben hulló hó ölelésében? Mi van, ha a mondandómmal adtam neki egy kezdő lökést a halál torkába ahelyett, hogy magam felé irányítottam volna? Vissza kell mennem érte! Természetesen nem gondoltam komolyan, hogy vessen véget az életének; abban reménykedtem, hogy minél drasztikusabb eszközhöz folyamodom, annál gyorsabban száll fel az agyát bénító köd. Éppen visszaindulnék, amikor gyenge karok ölelését érzem magam körül.

– Bocsáss meg! – zokogja hátamba temetve arcát. Én sem bírom tovább; testének folyamatos rázkódása engem is könnyekre fakaszt. Kibontakozom az öleléséből, hogy szemtől szembe kerüljünk egymással, és megfogadom, hogy annak fogom szentelni az életem, hogy az övét megmentsem, akármilyen árat kell érte fizetnem. Tudom, hogy születése óta haldoklik a palota falai között, és csak arra a pár röpke pillanatra él igazán, amikor vele vagyok. Mindketten többet akarunk ennél, de eddig ő tepert jobban a menekülő utat keresve. Ezután én is azon leszek, hogy felkutassam a szabadulásunk legkézenfekvőbb nyitját.

Amikor a dráma elcsitult, Baekhyun közölte, hogy foglalásunk van egy itteni étteremben, úgyhogy most a pincérre várva tanulmányozom vonásait. Nyoma sincs rajta a nemrég szívünket szaggató bánatnak; nagy érdeklődéssel bújik bele az előtte heverő étlapba. Nekem több idő kell, amíg túlteszem magam a hangulat ingadozásain, de próbálom elrejteni azt a szurkáló nyilat, ami a harcunk utóhatásaként még mindig a lelkembe fúródva pihen. Baekhyun elmondta, hogy kettőnk számára bérelte ki az egész éttermet, és hogy itt nem kell tartanunk a kíváncsiskodó szempárok kereszttüzétől, mert errefelé az emberek nem ítélkeznek. Kicsit összerezzenek, amikor megfogja a kezem, de amint látom, hogy a pincér arcán sem undor, sem meglepődés nem tükröződik, sőt, kedvesen ránk mosolyog, kezdem megérteni, miért választotta ezt a helyiséget. A felszolgáló fiú nagyon udvarias, és annak ellenére, hogy tisztában van vele, hogy egy herceg tartózkodik a vendéglőben, nem riasztja a sajtót, nem készít kompromittáló képeket; úgy végzi a dolgát, mintha egy egyszerű ember óhajait teljesítené. Persze nem tudhatom, hogy Baekhyun hatott-e rá valamivel, vagy a fickó alapjáraton ilyen rendes, mindenesetre én rendkívül hálás vagyok neki. Bár kissé kényelmetlenül érzem magam, hiszen eddig engem még senki nem szolgált ki; én a másik oldal képviselője vagyok. Néha késztetést érzek arra, hogy odaszaladjak a sráchoz, és a kezéből kivéve a tányérokat én hozzam az asztalunkhoz azokat. De figyelmeztetnem kell magam, hogy ezúttal nem otthon vagyunk; itt más szabályok vannak érvényben.

Alig tudok az evésre összpontosítani, annyira lenyűgözőnek találom, ahogy Baekhyun jóízűen tömi magába az ételt. Behunyt szemmel szagolgatja, kóstolgatja, majd a legkülönfélébb italokkal öblíti le a finom falatokat. Exoluxiában csak az életben maradáshoz szükséges táplálék mennyiséget vitte be a szervezetébe, mivel utálta a szakácsaink főztjét. Olykor azért panaszkodott, mert az étel nem volt eléggé megfűszerezve, máskor azért, mert túl édes volt, vagy túl sós, vagy csupán túl exoluxiai. A KitKat azért lett a kedvenc édessége, mert az volt az egyetlen termék, amit a király megengedett importáruként behozni külföldről. Mi nem ismerhettük a híres ruhamárkákat, mert a szabóink saját készítésű ruhákkal rukkoltak elő napról napra, és ez a gasztronómia területén is hasonlóképpen működött. Ám amikor a hajdani királyné várandós volt Baekhyunnal, valami különleges íz után vágyakozott, és nem elégítették ki a kívánalmait országunk cukrászai, így a határon túlról kellett beszerezni néhány finomságot. A királyné rendre elutasította mindegyiket, ameddig rá nem bukkant a KitKatre, amelynek a forgalmazását a király azóta is engedélyezi a felesége emlékére. Baekhyun pedig azért rajongott olyan nagyon a csokoládéért, mert az volt az egyetlen, amit nem az általa utált ország polgárai gyártottak.

– Kár, hogy nem születtem hercegnőnek. Akkor nem kéne bujkálnunk, és mindennap ehetnénk ilyet – jegyzem meg, amikor felfedezem, hogy valóban isteni a kaja.

– Ne akarj hercegnő lenni, mert akkor nem tetszenél. – Baekhyun áthajol az asztal felett, és egy futó csókot lehel a számra, ezzel adva nyomatékot annak, hogy engem olyannak szeret, amilyen vagyok. Reflexszerűen körülnézek, de továbbra sem villannak ránk szemrehányó tekintetek. A vacsora után tortát is kapok, ma már a másodikat, de ezúttal nem kívánok semmit a gyertyák elfújása közben, mert minden, amit kívánhatnék, itt ül tőlem egy karnyújtásnyira, és az enyém. Csak és kizárólag az enyém.

Márciusban új katona érkezik a palotába. Mindenki megdöbben, amikor kiderül, hogy a fent említett személy egy másik országból jött, mivel a király mindig a saját emberei által kiképzett újoncokat küldte harcba. És egyébként sem volt megszokott, hogy elfogadja, hogy valaki olyan költözzön Exoluxiába, sőt, a palotába, aki nem itt született. Mert ide csak születni lehetett; a ki vagy bevándorlás törvényszegésnek minősült. Ezért érthető módon mindenki oldalát furdalta a kíváncsiság, hogy ez az egy ember vajon miért számít olyan különleges személynek, hogy a király miatta felrúgta a saját maga alkotta szabályt.

Hetek telnek el, mire találkozni tudok a titokzatos egyénnel; eddig csak a nevét hallottam elsuttogni egy-egy szolgától, akik áhítattal beszéltek róla, mintha egyetlen pillantásával megbabonázta volna őket. Szándékosan kezdtem keresni, de sosem akadtam a nyomára, ezért azt hittem, egy legenda, ami nem is létezik, csupán a képzelet hívta életre. És amikor letettem a felesleges hajkurászásáról, ő maga talál rám a legváratlanabb pillanatban.

Tudom, hogy nem lehet más, aki rajta kap minket csókolózás közben Baekhyunnal, mert országunkban eddig egyetlen szőke férfi sem tartózkodott, mivel sok mással egyetemben a hajfesték sem volt megtalálható a boltok polcain. Ezért az emberek a haja színéről legalább olyan ódákat zengtek, mint magabiztos megjelenéséről, és a tekintetéből áradó keménységről.

Nem szólok Baeknek arról, hogy lebuktunk, mert nem akarom felidegesíteni. Mostanában olyan boldognak tűnik, nem szeretném, ha ez a tény ismét visszarántaná a felszín alá. Amikor elbúcsúzunk, idegesen rángatom elő a szalma bálák mögött rejtőzködő férfit, hogy végre szemtől szembe kerüljek vele, és ha kell, könyörögjek neki a hallgatásáért.

– Oh Sehun – ejtem ki a nevét, némi remegéssel a hangomban. Amikor azonban jobban szemügyre veszem, meg kell állapítanom, hogy nem egy férfival van dolgom; ez a fiú egy-két évvel fiatalabb lehet nálam. Olyan sokáig bámul mereven a szemembe, hogy kezd zavarba ejtővé válni a helyzet. A feszültség egyre nő bennem, és valamiért úgy érzem, nem tudok megszólalni. Én, aki általában lyukat beszélek az emberek hasába, letaglózva állok, mintha országunk új lakója bénító lövedékeket juttatna szervezetembe a pillantásával.

– Park Chanyeol – mondja, miközben gúnyos mosolyra húzódik a szája. Várjunk csak! Az egy dolog, hogy én tudom a nevét, de ő honnan tudhatja az enyémet? Sokan ismernek, és nem tagadom, közkedvelt személyiségnek számítok a környéken, na de ha sosem látott még, honnan tudja, hogy én vagyok az? Mellesleg feláll a szőr a hátamon attól a hangsúlytól, ahogy megszólal. Fiatal kora ellenére valami megmagyarázhatatlanul zord és rideg atmoszféra lengi körül, ami azt sugallja mások felé, hogy jobb lesz tartani a tisztes távolságot vele szemben. A kisugárzása tipikusan olyan fickó benyomását kelti bennem, akivel nem szeretnék barátkozni, pedig alapjáraton mindenkivel megtalálom a közös hangot. Most mégis egyetlen egy szó villog vészesen, neon betűkkel az agyamban, az hogy „fuss”.

– Nézd… amit láttál… – nyögöm a megfelelő szavakat keresve. De hiába próbálkozom, nagy erőfeszítések árán sem találom őket. Lehetséges, hogy a szemei hipnotikus erővel bírnak, melynek segítségével agy halottá tett? Vagy most ért el az istenek büntetése, és megnémítottak, amiért olyan sokat pofáztam eddig? Mindenesetre úgy látom, ez az idióta eszméletlenül jól szórakozik a kínos szituáción, amibe pár perce csöppentem bele.

– Na jó, akkor beszélgessünk egy kicsit. De nem mehetnénk be a konyhába? Rosszul vagyok ettől a szagtól – mondja fintorogva fejével a lovak irányába bökve. Cöh, válogatós kis ficsúr. Többek között ezért szeretem Baekhyunt, mert ő annak ellenére, hogy hercegnek született, nem hordja fenn az orrát, és nem játssza el a kényeskedő kisasszonyt akkor sem, ha nem patyolat tiszta, illatozó és steril falak veszik körül. Jobban megnézve ez a gyerek inkább illene a puccos úri nép fennhéjázó arisztokratái közé, mint az országáért foggal-körömmel harcoló katonák sorába. A tekintete teszi félelmetessé, de nem hinném, hogy a kardot is olyan jól forgatja, mint a szemét. Nem tudom, mit akarhat mondani, de a befelé vezető úton próbálom újra visszaszerezni a hangomat, csak az a baj, hogy nem tudom, ki lophatta el. – Szóval gondolom, te is csodálkozol, mint ahogy mások, amiért idekerültem. Elég annyit tudnod, hogy el kellett jönnöm onnan, ahol eddig éltem. A király pedig értesült arról, hogy vannak bennfentes információim arról az uralkodóról, akit szolgáltam, és készen állok átadni azokat.

– Tehát egy besúgó vagy – vonom le a következtetést. De megbánom, hiszen épp azon kéne dolgoznom, hogy valahogy megpuhítsam, és magam mellé állítsam ezt a kölyköt, nem pedig azon, hogy az ilyen beszólásokkal még inkább magam ellen fordítsam. Ismét bepánikolok, amikor tudatosul bennem, hogy előbb közölte, hogy elárulta azt az embert, akinek éveken át a bizalmasa volt. Ha ezt megtette, ugyan mi tartaná vissza attól, hogy beköpjön engem meg Baekhyunt az apjánál? Nem merek a szemébe nézni, inkább a teámnak szentelem minden figyelmemet, amibe persze túl korán kortyolok bele, így könyörtelenül leforrázza nyelvemet.

– Hívtak már sokféleképpen, nem ráz meg a dolog. Ez csak egy jelző, amit tudatlanok ragasztanak rám anélkül, hogy tisztában lennének a tetteim miértjével. Anélkül, hogy belegondolnának, ők mit tennének az én helyemben. Na mindegy, ne rólam beszéljünk. Tudnod kell, hogy a király sejt valamit… Hogy van valami a fia és közted. Engem bízott meg azzal, hogy figyeljelek titeket, és adjam le neki a drótot. És a sejtései beigazolódtak.

– És minek árulod ezt el nekem? Menj, és mondd el neki! Nem értem, mire vársz még? Vagy jobb egy kicsit kínozni a halálra ítéltet, mielőtt kivégzik? – kérdezem indulatosan, és annyira remeg a kezem, hogy a fél bögre teát a másik kézfejemre folyatom, így megégetve a bőrömet is. A fiú elveszi tőlem a bögrét, és egy zsebkendővel letörli a kiöntött folyadékot.

– Hallgatni fogok. Illetve beszélek, de a saját verziómat adom elő, miszerint nagyon szoros baráti kötelék van a herceg és közted, de te egy bájos lánnyal kavarsz, Baekhyun pedig alig várja az eljegyzése napját. Meggyőzőnek kell lennem, nehogy mást állítson rátok, és folyamatosan adagolom majd neki a hamis infókat. – Hm… A szavak megint cserbenhagynak. Továbbra sem nézek fel rá, arra a hólyagra fókuszálok, ami a forró tea nyomán keletkezett a kezemen. Egyetlen kérdés jut csak az eszembe, amit alig hallhatóan teszek fel:

– Miért?

– Azért, mert megvan a magam elcseszett múltja, és nem akarom, hogy ti is szívjatok. – Amikor felnézek, tekintetem találkozik az övével, amiben nyoma sincs a félelemkeltésnek vagy a kemény csávó imidzsnek, amit eddig láttatott velem. Ezúttal nem tűnik sem katonának, sem úri kölyöknek, csak egy megtört fiúnak, aki annak ellenére, hogy nem áll túl sok év a háta mögött, tapasztalatokban nem szenved hiányt, melyeknek nagy része ráadásul rossz lehet. Szeméből süt a csalódottság összetéveszthetetlen szomorkás fénye, és biztos vagyok benne, hogy nem a saját döntése alapján hagyta ott az országát, és abban is, hogy elszakították valakitől, aki őrületesen hiányzik neki. Hirtelen megsajnálom, és szeretném viszonozni azt, amit értünk tesz. De mit tehetnék én? Hogy varázsolhatnék az arcára mosolyt, amitől biztosan még helyesebb lenne? A kezére teszem az enyémet, és megszorítom együttérzésem jeléül.

–  Hogyan hálálhatnám meg?

– Légy boldog helyettem is!

Baekhyun idegbeteg módjára rángat be a szobájába, és arról is megfeledkezik, hogy legalább az ajtót nem ártana bezárnunk. Szemei szikrákat szórnak, de ahelyett, hogy nekem esne vagy mondana valamit, járkálni kezd, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, aki megpróbál uralkodni gyilkos ösztönein. Sosem láttam még ilyennek, ő inkább a bújós kiscica szerepét kedveli.

– Te megcsalsz vele! Amióta idejött… áhhhh… – Meglendíti a kezét, és élből söpri le az elsőként útjába álló vázát a komódjáról. Emlékszem, mennyire kiakadt azon, amikor a nagymamája azzal a címszóval nyújtotta át neki a családi ereklyét, hogy majd ha feleségül vesz valakit, ebbe tudják rakni a szebbnél szebb virágcsokrokat, amit Baekhyunie fog adni a szíve hölgyének. Hát ez a családi ereklye most darabokban hever a földön. Igazából csak idő kérdése volt, hogy mikor fogja szétzúzni a giccses darabot. Nagyot sóhajtva lehajolok, és egy lapát meg egy seprű segítségével el kezdem összeszedegetni a szilánkokat, mielőtt belegyalogolna. – Nem is tagadod? Nem is találsz ki valami hazugságot, amivel mentegetőzhetnél? – kiabálja a hátamat püfölve. Miközben én a tébolya maradványait takarítom el az útból, belőle kiszabadul a hisztérika, és hátulról támad rám, hogy védekezni se tudjak. Mikor végzek, felegyenesedek, és egy mozdulattal magamhoz rántom, hogy szánk egy kiéhezett és dühtől tomboló csókban forrhasson össze. El akar lökni magától, de megvárja, amíg a csók véget ér, csak utána csattan a keze az arcomon. Az ütés nem fáj, a szívem viszont annál jobban sajog, amiért kételkedik abban az őszinte és igaz szerelemben, amit iránta táplálok. Engem még senki nem ütött meg, az anyám sem… A legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy Baekhyuntól fogom kapni ezt a becses ajándékot.

– Sajnálom, ha ezt gondolod – motyogom, és nem vagyok hajlandó magyarázatokat adni neki. Mióta megismertem Sehunt, valóban közel kerültünk egymáshoz. Ellenségből szövetségessé vált pár hét alatt. Lelki társamnak éreztem, mert egy cipőben járt velem. Lassacskán teljesen lehullott róla a páncél, amivel védte magát, és feltárta előttem gyermeki énjét, ami sebezhetőbb volt, mint gondoltam. Ugyanolyan sérült volt a lelke, mint Baekhyunnak, talán ezért is vettem a szárnyaim alá, mert emlékeztetett szerelmem esendőségére, és őt is meg akartam menteni a bánattól, ami a lelkét mardosta. Barátok lettünk, de semmi más. Tudta a titkomat, és idővel ő is felfedte előttem az övét, ami megkérdőjelezhetetlenül összekovácsolt minket. Őszintén szólva szükségem is volt valakire, akivel megoszthattam a szívemet nyomó kételyeket, mert Baekhyunnak nem mertem ilyenekről beszélni; őt túlságosan féltettem. Lefekvés előtt megnyugtató szertartássá vált, hogy bementünk a konyhába, és a teát néha alkoholra váltva adtunk egymásnak lelki fröccsöt Sehunnal. Amikor el kellett mennie egy bevetés miatt, ő is hiányzott, de nem olyan módon, mint Baekhyun. A hercegem hiánya légszomjat és szűnni nem akaró szúró érzést generált a mellkasomban, amíg Sehun esetében a kölcsönös megértést és eszmecsere futtatást jobban hiányoltam, mint őt magát. Nem tartom indokoltnak, hogy Baek mindenféle meggyőződés nélkül így nekem támadt ahelyett, hogy civilizált felnőttekként beszéltük volna meg. – Miért kell úgy viselkedned, mint egy klimaxos negyvenes háziasszonynak, akinek évek óta félredug a férje? – teszem fel a költői kérdést, de anélkül, hogy a válaszára várnék, megcélozva az ajtót sarkon fordulok.

– Yeol… ne haragudj… Ugye csak barátok vagytok? Kérlek… hadd halljam a szádból, hogy azok vagytok… – Mielőtt bármit mondhatnék, folytatja: – Tudod, túlságosan oda vagyok érted, Chanyeol. Talán beteges módon… Csak magamnak akarlak téged, érted? Egyszerűen megőrülök, ha mással látlak. – Könnyei láttán azonnal elpárolog minden haragom, és bekapcsol a védelmező mechanizmusom. Féltő ölelésbe vonom, ő pedig apró csókokkal borítja be azt a területet, amit nemrég pofonnal becézett.

– Ezer éve neked adtam mindenemet. A tiéd vagyok, és ezen semmi sem változtathat. De nem birtokolhatsz vagy tulajdoníthatsz ki. Tudod, ha beszélgetek vagy akár nevetek valakivel, én akkor is rád gondolok közben. Mivel tudnám elérni, hogy higgy nekem?

Baekhyun tekintete elsötétül, de nem rossz értelemben; a féltékenység és kételyek helyét ismét átveszi a vágy, amit általában a társaságomban érez. Mozdulatai nem olyan ártatlanok, mint azelőtt; hagyom, hogy az ágyára lökjön, és szenvedélyesen az alsóajkamba harapjon. Egy pillanatra felsejlik előttem az az átkozott reggel, amikor utoljára ebben az ágyban feküdtem, és aminek olyan csúnya következményei lettek, de nem tudok túl sok időt fordítani a filozofálgatásra, mert egyre vadabb érintései ködös homályba burkolják elmémet. Ajkai nem a megszokott gyengéd módon mozognak az enyéimen; minden cselekedete a birtoklásról árulkodik, és azt hiszem, így akarja végleg az eszembe vésni, hogy én nem lehetek másé, csak az övé. Benyúl a pólóm alá, hogy körmeivel párhuzamos csíkokat égessen a hátamba, mintha így akarná megjelölni a felségterületét. Lábaink összegabalyodnak, minek köszönhetően ágyéka az enyémhez préselődik, ezzel kiszippantva belőlem az utolsó csepp értelmet, ami eddig még a birtokomban volt. Csípője mozgatásával apró köröket ír le, amitől lángokba borul a mindenség bennem és körülöttem mindenhol. Felmordulok, és magam alá gyűröm a testét, mert képtelen vagyok tovább uralkodni az ösztöneimen. Karját a csuklójánál fogva feje fölé szegezem az egyik kezemmel, amíg a másikkal egy mozdulattal széttépem rajta az inget. A gombok szanaszét repülnek, mire Baekhyun arcán rémület szalad át. Most mi lehet a baj? Nem hinném, hogy az inge miatt parázna, hiszen utálta ezt a darabot is, mint a többit. Talán a túlzott hevességem ijesztette meg? Egy fokkal visszaveszek a tempóból, és lágy csókokat kezdek hinteni a mellkasára. A nyakánál eddig még nem merészkedtem lejjebb, de istenem… Olyan finom illata van, és a bőre olyan forró, mintha születésétől fogva az én hűsítő érintésem után áhítozna. Baekhyun viszont fészkelődni kezd, sőt, a teste kővé dermed, amint a fogamat a mellbimbójába mélyesztem. Biztos, hogy nem azért húzta fel a védelmi bástyáit előttem, mert fájdalmat okoztam neki, egyszerűen csak megint kitört rajta a frász, ahogy az első csókunk előtt is. Pedig ő világéletében a változásokra várt, hogy valami új történjen vele a monoton mindennapok mókuskerekét taposva, mégis amikor a kapcsolatunkat egy újabb szintre emelve tovább akarok lépni, visszavonulót fúj, és rohamléptekben indul vissza a megnyugvást jelentő csigaházába. De nem teheti ezt velem… Felhergel, elveszi az eszem, aztán meg csókokkal akarja elintézni a dolgot. A csókjai rabja vagyok, a függője, de van az a pont, amikor az ember fia már többre vágyik. Persze nem vagyok egy bunkó állat, aki nem érti meg szegény, védtelen barátnője (esetünkben barátja) aggályait, ezért erőszakhoz folyamodik, vagy más valakinél keresi a kielégülés forrását. Ha kell, éveket is hajlandó vagyok várni arra, hogy készen álljon rám. Tétován felnézek rá, mialatt összehúzom rajta az ingjét, de beletúr a hajamba, és visszanyomja a fejemet ezzel jelezve, hogy folytassam, amit az előbb félbehagytam. Puha puszikkal araszolok egyre lejjebb a hasán, amikor… kopogtatnak.

– Csak én vagyok az, sürgős. – Baekhyun szája dühös vonallá préselődik, amint meghallja Sehun hangját. A keze automatikusan ökölbe szorul, és képzeletben biztos behúz egy jókorát annak, aki megzavarta az együttlétünket. Megpuszilom, hátha attól kicsit lenyugszik, és értelemszerűen az ajtó felé indulok.

– Hé, el kéne bújnod, nem láthat meg itt! – kiáltja rémülten, és a karom után nyúl, hogy visszahúzzon. Ajaj, ha rájön, hogy Sehun tud kettőnkről, még jobban fogja utálni szerencsétlent. De muszáj elmondanom neki, mert egyrészt semmi kedvem ahhoz, hogy a szekrényében rejtőzködjem, mint valami mocskos tolvaj, másrészt, nem akarok többé titkolózni előtte. És talán jól is elsülhet, ha kiderül számára, Sehun a mi oldalunkon áll.

– Öhm… kicsim… figyelj… El kell mondanom neked valamit, de ígérd meg, hogy nem kapod fel a vizet, jó?

– Mégis van köztetek valami? – biggyeszti le az ajkát őszinte aggodalommal.

– Baekhyun! A végén még azt fogom hinni, hogy neked tetszik Sehun, azért nem tudod elhinni, hogy létezik olyan ember, akinek nem jön be. – Undorral az arcán legyint egyet, és miután végre rendezi a vonásait, érdeklődve mered rám. – Szóval az apád ránk állította Sehunt, mert újra gyanakodni kezdett. És Sehun egyszer rajta is kapott, amikor csókolóztunk. De nem árul el minket, falaz nekünk, érted? – Egy darabig furcsán méreget szavaimat ízlelgetve, mintha most rakná össze a fejében az egész sztorit, hogy miért is beszélgetek mostanság annyit a fiúval. Halványan elmosolyodik, és a kezembe teszi az övét, hogy így nyissunk ajtót.

– Ne haragudjatok a zavarásért, igazán nem akartam félbeszakítani a… – Baekhyun szúrósan néz rá, mire Sehun gyorsan a lényegre tér: – Szóval apád hívat, és gondoltam, mielőtt ő indulna a keresésedre, figyelmeztetlek. – Baekhyun nem mond köszönetet a fontos információért, csak lábujjhegyre emelkedve nyom egy csókot a számra, és sietősen indulna az apja színe elé. – Öööööö, Baekhyun herceg, javasolnám, hogy vegyen fel egy másik inget, mielőtt megjelenne az apja előtt, mert nem hinném, hogy elnyerné a tetszését ez az új divat – nevet Sehun, miközben az elgurult gombokat tanulmányozza.

– Hogy én mennyire utállak, Oh Sehun! – morogja Baek, és véletlenszerűen kirángatja az első kezébe akadó darabot a szekrényéből. Újra nekivág az útnak, de Sehun nem bírja megállni, hogy ne szóljon még valamit utána.

– A sliccéről se feledkezzen meg! – Baekhyun a nadrágjához kap, pedig arra a területre tényleg nem tévedtem még, de úgy látszik, annyira megzavarták a történések, hogy már azt sem tudja, mit csináltunk. Fejcsóválva magasba emeli a középső ujját Sehunnak címezve, aki ismét képtelen ellenállni a nyelve hegyére szökő beszólásnak: – Szeretnéd, mi? – Erre már én sem bírom ki nevetés nélkül, a szerelmem pedig ránk csapja az ajtót így zárván ki a tudatából a pimasz katonát.

– Köszönöm! – mondom őszintén Sehunnak, aki vigyorogva vereget hátba.

– Asszem, lesz egy heted a mennyországban, haver.