Santa Myeon fejét vakargatva nézett végig a díszes kis társaságon, amit maga elé hívatott. Nem tudta eldönteni, hogy a jelöltek, akiket kiválasztott, valóban megfelelő alanyok lesznek-e annak a fontos küldetésnek az elvégzésére, amit kiosztott számukra. Egy csepp féltékenységet érzett, hiszen ezek a kölykök eljuthatnak arra a helyre, ahol ő már nagyon rég nem járt, és ahova több száz év távlatában is vágyott. Egy idő után beletörődött a sorsába, rájött, hogy nem változtathat a helyzetén, de most, hogy közeleg a többiek utazásának időpontja, felszakadtak régi sebei.

Sok-sok évvel ezelőtt élt egy kisfiú, akinek jó élete volt, mégsem becsülte meg azt. Folyton rosszaságokon járt az esze, azt élvezte, ha kigúnyolhatott másokat, és nem törődött azzal, amikor könnycseppek jelentek meg az „áldozatai” szemében. Utálta a karácsonyt, legszívesebben akkor is végigszívatott volna mindenkit, és nagyon mérges volt, hogy azon a napon vissza kellett fognia magát. Nem várta az ajándékokat, nem énekelt karácsonyi dalokat a testvéreivel, és fintorgott, amikor az anyukája feltálalta az ünnepi vacsorát. Végig ott forrongott benne a düh, amiért a négy fal között kellett lennie, és jó kisfiúnak kellett tettetnie magát.

Eljött azonban az az idő, amikor a karácsony szelleme nem tűrhette tovább, amit az a szemtelen gyerek művelt, ezért úgy gondolta, megleckézteti őt. Be akarta neki bizonyítani, hogy a karácsony igenis egy fontos dolog, ezért elvitte magával egy olyan helyre, ahol addig még egy ember sem járt. A fiú nagyon megijedt, és könyörgött, hogy engedje vissza őt a Földre, de a szellem nem foglalkozott vele. Elhatározta, hogy kinevezi őt egy olyan valakivé, aki szebbé teheti a gyerekek számára ezt az ünnepet. Halhatatlan erővel ruházta fel, hogy örökké az emberek szolgálatában álljon, ami először tetszett a fiúnak, de később ráébredt, hogy ez inkább átoknak fogható fel, mint áldásnak. Utálta a magányosan töltött napokat, a sok havat, ami véget nem érően borította be a tájat, a szellemet, aki csak akkor bukkant fel, ha régi énjéhez hasonlatosan gúnyolódni akart rajta…

Az emberi időszámítást nézve talán száz év is eltelhetett, amikor a karácsony szelleme elkezdte sajnálni Santa Myeont. Abban az esztendőben  neki is adott egy ajándékot, ami nagyon meglepte, hiszen mindenre számított, csak kedves gesztusra nem.

Azt a napot jól az emlékezetébe véste Santa Myeon. Épp a hófödte hegycsúcsot bámulta, miközben a régi időket idézte fel magában, mert hát mi mást tehetett volna? Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a semmiből a lába elé pottyant egy kicsi lény, amiről az jutott eszébe, hogy úgy néz ki, mint egy manó, amit a mesékből ismert. Apró volt, hegyes fülei az ég felé meredeztek, és még az elmaradhatatlan sipka sem hiányzott a fejéről. A manó álmosan pislogott körbe, látszott rajta, hogy nem érti, mi történik. Félénken lépkedett a ropogós hóban, és óvatossággal szemében fürkészte a fölé magasodó alakot. Santa Myeon biztosra vette, hogy nem tud beszélni, mégis tett egy próbát, és örömmel fogadta, amikor a kis lény visszaválaszolt neki. A szívét melegség járta át, mert ez azt jelentette, hogy vége az egyedül átvészelt, némaságba burkolózott napoknak, és bár nem szívesen tette, de köszönetet mondott a szellemnek a legszebb ajándékért, amiről álmodni sem mert.

Santa Myeon úgy érezte magát, mint egy keresztapa, meg akarta óvni a jövevényt, jó életet akart biztosítani neki, és természetesen név nélkül sem hagyhatta őt. A kis manó a Minseok nevet kapta, mert emlékeztette egy fiúra az iskolájából, akit így hívtak, és akivel szintén rosszul bánt. Megfogadta, hogy jóváteszi a bűneit, és mindent el fog követni annak érdekében, hogy az ő manója legyen a legboldogabb a világon.

Néhány év múlva azonban még nagyobb meglepetés érte. Egy újabb manó landolt a lábai előtt, de ő teljesen más volt, mint Minseok. Ahogy földet ért, rögtön kérdezősködni kezdett, be sem állt a szája, ami azóta sem változott. Igazság szerint Santa Myeont idegesítette az új manó érkezése, mert nagyon jól érezte magát Minseok társaságában. Megvolt a napi rutinjuk, ami csendes beszélgetésből, kis hó csatázásból, és sok éneklésből állt. Igen, mert felfedezték, hogy mindketten imádják a zenét, és boldogan hódoltak a szenvedélyüknek nap, mint nap. Az újonc viszont tett arról, hogy minden megváltozzon nyugodt életükben. Egyfolytában mondta a magáét, és nem érdekelte, hogy senkit nem izgat a mondanivalója. A másik kettő már abba is belefáradt, hogy végignézték a pörgését, mert egy percre sem állt le, mintha megnyomtak volna rajta egy gombot, ami elromlott, és ezért kikapcsolni már nem lehetett. Az új manót Minseok nevezte el Baekhyunnak; nem mintha hallgatott volna a nevére, vagy a szép szóra.

Baekhyun Minseoknak is sok fejfájást okozott örökös csínytevéseivel. Egyik legkedveltebb szórakozása az volt, hogy amikor eljöttek az ünnepek, és nekik le kellett szállítaniuk az ajándékokat a Földre, összecserélte a játékokat, és a fiúknak csilli-villi Barbie babákat, a lányoknak meg ultra modern kis autókat szervírozott. Jót mulatott, amikor a fiúk szörnyülködve vágták a falhoz a babákat, a lányok pedig sírva rohantak az anyukájukhoz magyarázatért, akik össze-vissza dadogtak, ami szintén vicces volt. Minseok azon igyekezett, hogy minél több elcserélt ajándékot a helyes címre juttasson, de néha kifutott az időből, és ilyenkor nagy lelkiismeret-furdalás gyötörte. A verseny azonban az ő ereibe is adrenalint pumpált, és a végén kihívta Baekhyunt egy párbajra. Ha ő nyer, akkor Baekhyun egy teljes napig nem szólalhat meg, aminél nagyobb büntetést még a karácsony szelleme sem találhatott volna ki számára. Ha Baekhyun győz, akkor Minseok vele tart a randalírozásban egy este erejéig. Hol egyik, hol másik manó vesztett, de Baekhyunt jobban megviselték a szótlanságba kényszerített napok. Minseok rájött, hogy néha élvezi, ha rosszalkodhat kicsit, ezért nem bánta, ha többször volt a vesztes oldalon.

Kis idő múlva megérkezett Jongin, akit nem sokkal később Sehun követett. A két manó tűz és víz volt, bár Sehun mindenkitől különbözött. Morcos volt, sosem hagyta el egy nevetés sem a száját; a törpék közt a Morgó névvel illették volna. Lusta is volt, úgyhogy nem sok hasznát látták a többiek, amikor beköszöntött a karácsony, bár Baekhyun gonoszkodásait gyakran támogatta. Sokat aludt, pedig a manóknak valójában nem is lett volna szükségük a pihenésre, de úgy tűnt, ő mindenben elüt az elődjeitől. Alig beszélt, Baekhyun ezt a tulajdonságát értette a legkevésbé. A manók rengeteget játszottak, amibe olykor Santa Myeon is beszállt, de Sehun a legtávolabbi pontra menekült a móka helyszínétől.

Jongin minden percben az idősebbek kívánságait leste. Ő volt az első, aki jelentkezett, ha valakinek segítségre volt szüksége, bájával levette a lábáról testvéreit, és boldogság fogta el, ha másokat boldognak látott. Épp ezért eltörölte a virgács fogalmát. Nem érdekelte, hogy vannak rossz gyerekek, fogta a virgácsokat, és tűzbe hajította őket, amint a Földre ért. A gazdagabb gyerekek listáján több ajándék is szerepelt, és azokból nyúlt le párat. Nem jogos a kiakadása annak a kölyöknek, aki négy játék helyett csak hármat kap! Elbűvölve nézte az ablaküvegre tapadva, amikor a rosszcsontok megszeppenve álldogáltak a fenyőfa előtt attól félve, hogy számukra semmi nincs alatta. Mindent beragyogott a mosolyuk, amikor felfedezték az odacsempészett csomagot, és akkor is örömmel fogadták, ha nem pont arra a játékszerre vágytak. Jongint továbbá az általa szállított ajándékok is lenyűgözték, így miután a gyerekek álomra hajtották a fejüket, ő órákig játszott a piros kis mozdonnyal vagy az ugató, bukfencező kiskutyával. Egyszer majdnem lekéste a visszaindulást, annyira ámulatba ejtette egy DVD, amin szédítő tánclépéseket kellett leutánozni.

– Ez egy komoly küldetés, úgyhogy kérlek, Baekhyun, ne csinálj belőle viccet, Sehun, te pedig próbálj meg pozitívan állni hozzá – kezdte Santa Myeon felvezetni a dolgot. – El kell érnetek, hogy az a négy fiú, akiket kijelöltem számotokra, újra higgyen a karácsony csodájában. Készüljetek fel, problémás kölykök, de bízom bennetek. Eddig minden alkalommal, amikor lelátogattatok a Földre, láthatatlanul jelentetek meg, most azonban az ott tartózkodásotok idejére emberi bőrbe fogtok bújni. Beszélgetnetek kell velük, hatni rájuk, és minderre egy hónap áll a rendelkezésetekre. Amint elmúlik a karácsony, vissza kell jönnötök ide, és ott folytatni az életeteket, ahol abbahagytátok. Ha karácsony napján a kiválasztottak továbbra sem hisznek, a következő évben nem vihetünk senkinek ajándékot, ami ahhoz fog vezetni, hogy mindenki el fogja veszíteni az ünnepekbe vetett hitét, a mi létezésünk pedig feleslegessé fog válni. Ne riadjatok vissza semmitől a siker érdekében, és ti is higgyetek!

***

Minseok ledermedve állt „főnöke” szavait hallva. Félt szembe nézni a kihívással, ugyanakkor nem mutathatta ki ezt, mert ő volt a legidősebb, akire felnéztek a többiek. Mivel Santa Myeon nem tart velük, ő fogja irányítani őket a Földre érve, bátorságot önt majd beléjük, ha kilátástalannak látják a helyzetet. Nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy megküzdjön a feladattal, de nem okozhatott csalódást a vezetőjének. Tudta, hogy benne bízik meg a legjobban, és azt akarta, hogy ez továbbra se változzon. Így hát nagy levegőt vett, elmosolyodott, és kiadta a parancsot, hogy induljanak el. Baekhyun kérdései azonban záporozni kezdtek, és úgy tűnt, egy tapodtat sem hajlandó megmoccanni, amíg nem kap válaszokat. „Honnan fogjuk tudni, hogy melyik embert kell megtérítenünk? Miből fogunk megélni? Hiszen az emberek esznek és isznak, az ételt és italt viszont meg kell venni, ahhoz pedig pénz kell…” Santa Myeon csak annyit felelt, hogy ha a Földre érnek, minden világossá fog válni számukra, de ez a válasz Minseokot sem nyugtatta meg. Nem bánta, hogy kapott egy ilyen küldetést, de örült volna annak, ha pontosan fel lett volna vázolva a terv részletről részletre. Amíg Baekhyun méltatlankodott, Minseok végigmérte a többieket. Jonginon izgatottságot vélt felfedezni, és tudta, ha rajta múlna, már ott lenne egy házban valamilyen játékkal a kezében. Sehun nem kezdett morogni, de dühös vonallá préselt ajka mindent elárult. Minseok azon töprengett, vajon miért nem választott valaki mást Sehun helyett a főnök, hiszen az utóbbi időben legalább száz másik manó érkezett kis otthonukba, amit Baekhyun SM Townnak nevezett el még az elején vezetőjük nevének kezdőbetűi miatt.

Szokás szerint becsukták a szemüket induláskor, és arra vártak, hogy Santa Myeon megérintse őket. Amikor kinyitották a szemüket, már nem a havas tájat látták maguk körül, hanem egy gondosan berendezett lakást. Azt hitték, valaki másnak az otthonába érkeztek, de Minseok rájött, hogy ez az övék lett a küldetés idejére. Eddig láthatatlanul léphettek csak át ebbe a világba, de ezúttal más volt a helyzet. Minseok megtapogatta a fejét, és érezte, hogy a hegyes fülek eltűntek róla, és hogy az arca sokkal nagyobb lett, mint azelőtt volt. Épp azon elmélkedett, hogy nézhet ki, amikor Jongin óbégatására lett figyelmes.

– Nézzétek, itt lakik valaki! Ez a ház mégsem üres! Az a fiú engem bámul az üveg túl oldaláról. És… ez szórakozik velem! Ugyanazt csinálja, amit én! Minseok hyung, mondd meg neki, hogy hagyja abba, mert megijeszt, és hogy tűnjön el, mert ez a mi lakásunk!

– Jongin-ah, az a tükörképed – közölte Baekhyun olyan lenéző stílusban, mintha ő lenne a világ legokosabb embere, vagyis manója. Jongin közelebb lépett a tükörhöz, és tüzetesebben megvizsgálta a látottakat. Mosolygott, kacsintott, és egy perc alatt elszállt korábbi haragja.

– Ez én volnék? Milyen szép vagyok! Mindig tudtam, hogy én vagyok a főnök kedvence!

– Fogd már be! Különben is, mire jó ez a tárgy? Az embereknek annyi idejük van, hogy saját magukat bámulják? Micsoda önimádó népség! – háborgott Sehun, de azért odaállt Jongin mögé, hogy ő is szemügyre vegye a testet, amit kapott. Nem mondott semmit, de az önelégült arckifejezéséből Minseok arra következtetett, hogy tetszik neki, amit lát. Baekhyunt nem izgatta a dolog, a konyhában ügyködött valamivel, mert állítása szerint rögtön megéhezett, ahogy belekerült az emberi testbe. Amikor a kicsik végre abbahagyták saját maguk mustrálását, és más elfoglaltság után néztek, Minseok odalépett a tükörhöz, és félve belenézett. Mégis honnan kéne tudnia, hogy az emberek közt szépnek számít-e az az arc, amivel ő rendelkezik? A manók olyan egyformák voltak, szinte csak a hangjukról meg a viselkedésükről lehetett megkülönböztetni őket, és Minseok manóként sosem gondolt arra, hogy vajon jól néz-e ki. Ezenkívül az emberi testtel nagyon sok gond volt: etetni kellett meg itatni, a haját be kellett lőni minden reggel, le kellett zuhanyozni, fel kellett öltözni, és minden nap más ruhába… Minseok próbálta betartani a követelményeket, és figyelmeztetni a többieket, ha valamelyikük el akarta sunnyogni az egyik tevékenységet.

Legjobban a meleg takaró alatt szeretett összegömbölyödni, amíg hallgatta, hogy Baekhyun veszekszik a számítógéppel, mert elvesztett ellene egy csatát valamilyen játékban, vagy hogy a kicsik azon marakodnak, hogy mit nézzenek a tévében. Sehun folyton horrorfilmet akart, Jongin meg a Született feleségek maratoni sugárzására esküdött. Minseokot sem a filmek, sem a játék nem érdekelte; elbűvölte a puha takaróból áradó melegség, ami körbefogta, és azon elmélkedett, vajon mikor fog találkozni a kiválasztottjával. Szeretett aludni, pedig manó léte során egyszer sem hunyta le a szemét, de az álmok olykor ijesztő hatást gyakoroltak rá.

Egy nap, amikor a várost járta, lába egy olyan épület felé vitte, aminek az udvarán sok gyerek játszott. Amikor megszólalt a csengő, mind beözönlöttek az épületbe, és Minseok követte őket, mintha ő is a diákok közé tartozott volna. Körbejárta a folyosókat, bekukkantott a termekbe, mégsem érezte úgy, hogy egy-egy helyen több időt kéne eltöltenie. Egyre lejjebb haladt a lépcsőkön, míg végül megérkezett arra a szintre, ahol párás levegő áramlott az orrába. A gőz a tüdejére ereszkedett, amitől nehezebben tudott lélegezni, mégsem fordult vissza. Megpillantott egy vízzel teli dolgot, ami hasonlított a kádra, amiben minden este megfürdött, csak sokkal nagyobb volt annál, és jóval több víz volt benne. Aztán annak a valaminek a közepén észrevett egy fiút, aki az életéért küzdve kapálózott, hogy a felszínen tudjon maradni. Minseok a fejéhez kapott, mert eszébe jutottak a rémálmok, amik itt tartózkodása óta gyötörték. Aztán arra gondolt, hogy ez biztosan egy jel. Ez a fiú az ő kiválasztottja! Őt kell meggyőznie arról, hogy higgyen a karácsonyban, különben rosszra fordulnak a dolgok. De ha ez a fiú megfullad, nem fogja tudni teljesíteni a küldetését. A szíve azt súgta, vesse magát a vízbe, és mentse ki a fiút, de hatalmas pánik uralkodott el rajta. SM Townban nem volt víz, illetve volt, de örökös jég borította a felszínét. Minseok nem tudta, mit jelent az úszás, és azon rágódott, hogy ha az a fiú ott vergődik, akkor ő mi alapján nem tenné ugyanezt, ha utána ugrana. Kétségbeesetten nézett körül, de rajta kívül senki sem volt a helyiségben. Lehunyta hát a szemét, visszatartotta a lélegzetét, és ugrott… Automatikusan le akarta tenni a lábát, de a víz túlságosan mély volt, ezért nem volt más választása, ha el szeretett volna jutni a fiúig, úsznia kellett. És láss csodát, sikerült! Sosem tanulta, sosem nézte még tévében sem, hogyan kell ezt csinálni, a karja és a lába mégis magától kezdett tempózni, és egyre közelebb vitte a célhoz. Odaérve megragadta a fiú karját, és kirángatta a partra. Lefektette a nedves csempére, és aggodalmasan nézegette. Mi van, ha már későn érkezett? Honnan tudja, hogy még él-e? Közelebb hajolt hozzá, és a fülét a szájához tartotta. Hallotta, hogy lélegzik, ezért óriási megkönnyebbülés söpört végig rajta, és visszatérhetett az arca tanulmányozásához. Az első szó, ami beugrott neki róla, hogy szép, pedig nem is tudta, hogy mit jelent a szépség fogalma. Azt akarta, hogy a fiú nyissa ki a szemét, mert látnia kellett a tekintetét. Hallani akarta a hangját, a nevetését…

– Te egy angyal vagy? – Minseok ugrott egyet, amikor felhangzott a kérdés. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, hogy a fiú felébredt. A hangja is szép, gondolta, és mélyen a szemébe nézett. Nem tudta pontosan, hogy mit jelent az angyal szó, de azt kívánta, bárcsak angyal lehetne, mert azok biztosan sokkal szebbek, mint a manók. – Hé, miért vágsz ilyen riadt fejet? Én fulladtam meg majdnem. A nevem Kim Jongdae, hát a tiéd?– Az én nevem Kim Minseok… – felelte. Mivel nem volt vezetékneve, ugyanazt mondta, amit a fiú, hiszen nem ismert másikat. Jongdae szája varázslatos mosolyra görbült, és kifejezte az örömét, amiért a megmentője ugyanazzal a vezetéknévvel rendelkezik, mint ő.

– Gyere el velem a közeli kávézóba. Meghívlak, hogy így köszönjem meg, amit értem tettél.

Attól a naptól fogva a kávézó lett Minseok kedvenc helye. Amint átlépte a küszöbét, ámulatba ejtették az illatok, a hangulat, a légkör, és a kávé, amit hasra ütés szerűen rendelt az itallapról.

– Nem lesz az egy kicsit erős ilyen fiatalon? Én csak forró csokit szoktam inni, de ahogy gondolod – mondta Jongdae, és belekortyolt a tejszínhabos csodába, ami előtte gőzölgött. Fiatal… Ezen a szón Minseoknak mosolyognia kellett. A test, amit kapott, lehet, hogy egyidős volt a fiúéval, de ő valójában az idei karácsonykor fogja betölteni a háromszázkilencvenhetet. Megtudta, hogy Jongdae nem kiváló tanuló, de a rossz kategóriába sem sorolható, hogy tizennégy éves múlt, de minél előbb felnőtt akar lenni, hogy nagy népszerűségnek örvend az iskolában, mert mindenki vele akar barátkozni, hogy rendre nyeri meg az énekversenyeket, de amikor az úszásra kerül a sor, bepánikol, és ezen szeretett volna változtatni ma. Az is kiderült, hogy Jongdae minden nap ebbe a kávézóba tér be, hogy elfogyasszon egy forró csokit, és hogy megírja a leckéjét, mert valamiért nem volt kedve korán hazamenni. És Minseok részben ezért, részben azért, mert nagy hatást gyakorolt rá a kávézó, másnap jelentkezett pincérnek, és mivel munkaerőhiány volt, szó nélkül felvették.

Kezdetekben meggyűlt a baja a különböző sütik nevével, mert amikor valaki a fekete erdőt emlegette, ő homlok ráncolva nézett ki az ablakon, mivel nem rémlett neki, hogy egy erdő helyezkedne el a közelben. A lúdlábnál rémképek villantak fel előtte, és semmi kedve nem volt ahhoz, hogy egy szegény libát megfosszon az egyik végtagjától. Szerencsére gyorsan rájött a nevek turpisságára, és hamarosan ő lett a legkedveltebb felszolgáló a környéken.

Jongdae meglepődött, amikor a pult mögött látta a fiút, de amikor ő készítette el a forró csokiját, sokkal finomabbnak találta az összes korábban elfogyasztott italnál. Direkt lassan írta meg a leckéjét, mert meg akarta várni, hogy a fiú befejezze a műszakját, és leüljön mellé, hogy egy kicsit beszélgetni tudjanak. Néha lopva felpillantott a füzetéből, és percekig nézte, ahogy Minseok szól egy kedves szót minden vendéghez, ami érthetetlen okokból rosszul esett neki. Azt akarta, hogy Minseok csak vele beszélgessen, ugyanakkor elbűvölte, hogy a fiú ilyen közvetlen és készséges minden arra járóhoz. Szerette a belőle áradó kávé illatot, ami kókuszos tusfürdő aromával keveredett, szerette azt a földöntúli örömet, ami elterült az arcán, akárhányszor a kávéjába kortyolt, de legjobban a bögrétől átforrósodott ujjait imádta, amik gyakran megtelepedtek az ő átfagyott kezén. Eltelt egy hét, kettő, és azon kapta magát, hogy minden idejét a kávézóban tölti. Korábban is gyakran járt oda, de egy óra után összeszedelőzködött, és találkozott valahol a barátaival, vagy énekelni ment, vagy nézte, ahogy a lány, aki már régóta tetszik neki, megpróbál minél több labdát kosárra dobni.

– Várod már a karácsonyt? – tette fel az ominózus kérdést Minseok egy borongós napon. Jongdae felvonta a szemöldökét, és kibámult az ablakon, miközben morcosan válaszolt.

– Nem. A karácsonyt utálom a legjobban a világon, és tudod, miért? A szüleim az év minden napján rohadt elfoglaltak. Utazgatnak, tárgyalásokra járnak, shoppingolni… minden fontosabb nálam. Karácsonykor azonban otthon vannak, és úgy tesznek, mintha egy nagy boldog család lennénk. Azt hiszik, ha egy csomó ajándékkal halmoznak el, akkor mindent elfelejtek és megbocsátok nekik. Mivel számukra a pénz jelent mindent, azt gondolják, hogy ez nálam is bejön, de tévednek. – Minseoknak nem voltak szülei, de tudta, hogy szomorú lenne, ha Santa Myeon vagy a testvérei elhanyagolnák őt. Összefacsarodott a szíve, amikor látta a keserűséget Jongdae arcán, amin addig csak vidámság tükröződött. Arra gondolt, ha ő lenne Jongdae apukája, ami simán lehetne, sőt, az ük-ük-ükapja is, akkor mindent megadna, hogy rengeteg időt tölthessen vele. Nem tudta, mit mondhatna, mivel varázsolhatna újabb mosolyt a fiú arcára, így hozott neki még egy forró csokit, amit nem engedett kifizetni, ahogy a többit sem. Elhatározta, hogy tesz valamit az ügy érdekében. El fogja érni, hogy Jongdae szülei megváltozzanak, mert a fiúnak ez lenne a legszebb ajándék.

– Aranyos vagy – jegyezte meg Jongdae, amikor elé rakta a bögrét.

– Te meg… édes… – csúszott ki Minseok száján az első szó, ami a nyelvére szökött. Minseok szerette a kávét, de csak úgy, ha jó sok cukrot tett bele, és a cukorról mindig Jongdae jutott eszébe, mert a felbukkanása ugyanúgy megédesítette az életét, mint a cukor a keserű kávét. Jongdae felnevetett, és Minseok büszke volt magára, amiért sikerült visszahoznia a jókedvét.

– A forró csokinál csak egy jobb dolog van: a forró csók. Te csókolóztál már?

– Persze! – vágta rá Minseok habozás nélkül, holott azt sem tudta, miről van szó. Kényelmetlenül érezte magát, mert a manók közt ő volt a legokosabb, ő terelgette a fiatalabbakat, de az emberek világában butának érezte magát. Jongdae olyan ügyes és eszes srác volt, nem akarta, hogy ostobának tartsa őt, ezért egy laza mosoly kúszott az arcára, és mindent tudó pillantásokat lövellt a másik felé. Jongdae csodálattal tekintett vissza rá, úgyhogy nem bánta meg, hogy füllentett, mert mindent megadott volna azért, hogy örökké így nézze őt. Sosem hazudott még háromszázkilencvenhét év alatt, és jól meghúzta Baekhyun fülét, amikor rajta kapta, hogy átverni készült Santa Myeont. De most az egyszer megengedhette magának. Bár úgy érezte, Jongdae miatt a csillagokat is lehazudná az égről, ha azzal boldoggá tehetné. A szíve táján valami furcsa, szúró érzést tapasztalt, amikor arra gondolt, hogy két hét múlva itt kell hagynia őt, és ezt a kedves helyet, ami annyira hozzánőtt.

– Komolyan, csókolóztál? Én még soha! Mesélj róla, légyszi! Milyen volt?

– Mi lenne, ha megmutatnám? Elmondás alapján nem lehet olyan hitelesen átadni. Csináljuk együtt! – Minseok úgy gondolta, kivágja magát, mivel semmit sem tudott volna mondani a dologról. Azt hitte, Jongdae majd örülni fog neki, hogy vele akarja csinálni, hiszen ha olyan jó, ahogy mondta, biztos át akarja élni, nem csak ódákat hallani róla. A fiú azonban olyan szemeket meresztett rá, amitől bátorsága inába szállt. Valami rosszat mondott? Nem volt elég a karácsony felemlegetése, most ezzel is rossz pontokat szerzett… Elpárolgott belőle a magabiztosság, a nagymenő srác látszata, amit addig megjátszott, és visszatért a szegény kis manó, aki semmit sem tud erről a világról. Hiába tűnt úgy, hogy beilleszkedett, ez a pár nap nem pótolhatta az éveket, melyeket messze innen töltött. Jongdae lekicsinylő pillantása miatt legszívesebben SM Townig rohant volna, de jobb híján beérte a konyhával is. A bögre nagy hévvel csattant a mosogatóban, amit kényszeresen tisztítani kezdett. Elmosott mindent: a tisztán csillogó poharaktól kezdve, a fényesen ragyogó tányérokig. Nem akart visszamenni Jongdae-hez, nem akarta még egyszer azt a tekintetet látni. Szívesen visszapörgette volna az időt arra a pontra, amikor még minden rendben volt, de ilyen erő nem állt a birtokában.

Minseok azt feltételezte, Jongdae soha többé nem fog eljönni a kávézóba, ezzel szemben a fiú másnap a szokott időben megjelent, és olyan fesztelenül cseverészett, mintha mi sem történt volna. Elhívta Minseokot a sulijukban rendezett bálra, amit elfogadott, de csak azért, mert nem akarta megint elszomorítani Jongdae-t. Úgy látszott, a fiú elfelejtette az előző napi incidenst, Minseok viszont képtelen volt úgy viselkedni, mint azelőtt. A külvilág felé azt mutatta, minden rendben van, de attól kezdve kényelmetlenül érezte magát, és folyton azon idegeskedett, nehogy valami butaságot mondjon. Inkább hagyta, hogy Jongdae beszéljen, ő meg bólogatott, és néha egy-egy „igen”-t megengedett magának.

De a legjobban a bál napján pánikolt. Nem tetszett neki a saját viselkedése, mert rá nem volt jellemző a hisztérikus kifakadás. Nagyon nem. Elkapta Baekhyun duma mániáját, és össze-vissza csacsogott, azt remélve, hogy attól lenyugszik. Az sem segített a helyzeten, hogy Jongin azt tanácsolta, vegyen fel zakót meg fekete nadrágot, míg Sehun arról akarta meggyőzni, hogy egy sima farmert és pólót válasszon. Végül arra jutott, hogy ötvözi a két stílust: farmerbe bújt Sehun véleményének eleget téve, de felülre egy elegáns inget vett Jongin kívánsága szerint. Hagyta, hogy a kicsik beállítsák a haját, bár utána nem mert a tükörbe nézni. Nem mintha sok lehetősége lett volna rá, mert azt a helyet Jongin kibérelte személyes, egyben kedvenc terének. Hányinger kínozta, amikor megcélozta az iskola tornatermében megrendezett eseményt, és kivételesen inkább lett volna manó formájában, mert őket soha sem gyötörte láz, vagy olyan alantas dolgok, mint a hányinger.

Jongdae csillogó szemekkel hagyta ott a kis társaságot, aki közrefogta, és azonnal Minseok mellett termett. Elterjesztette a buliban, hogy Minseok milyen isteni kávét tud csinálni, így a fiatalok csak azt itták nem törődve a megannyi alkohollal, amit a menő csávók becsempésztek. Ennek köszönhetően Minseok kezdett ellazulni, olyan jól esett neki, hogy mindenki bizalmát elnyerte, és hogy a népszerűsége annak ellenére az egekig csapott, hogy csupán fél órája ismerték. De ha mélyen a szívébe nézett, nem zavarta volna, ha senki nem foglalkozott volna vele, mert neki csak Jongdae véleménye volt fontos.

Nem értette, miért érzi megint azt a szúró fájdalmat a bordáinál, amikor Jongdae felkért egy lányt táncolni, és hogy miért szuggerálja őt egyfolytában, hogy nézzen rá. Amikor Jongdae valóban ránézett a lány feje fölött, elkapta róla a tekintetét, és beszaladt a mosdóba, mert azt gyanította, pír lepi el az arcát. Rossz ötletnek tartotta, hogy eljött, de illetlenség lett volna ezek után elmenni. Amikor visszasomfordált a tornaterembe, Jongdae keze még mindig a lány derekán volt, ő pedig a kávékészítésbe menekült. Felfedezett egy sojus üveget, amit valaki el akart rejteni, és a szájához emelte. Egyáltalán nem tetszett neki az íze, a kávé közelében sem járt, valami megmagyarázhatatlan ok mégis arra sarkallta, hogy egyre többet és többet igyon belőle. Elméjét lassan ködbe burkolta az alkohol, aminek a fátylán keresztül egy emlékfoszlány kezdett derengeni az agya mélyéről. Santa Myeon figyelmeztette őket, hogy óvakodjanak azoktól az emberektől, akiknek fegyverük van, a kutyáktól, amik harapósnak tűnnek, és az alkoholtól, mert ha berúgnak, ki tudja, miket fognak elfecsegni, amivel bajba sodorhatják magukat és a társaikat. De késő volt már, mert amikor Minseok lenézett az üvegre, amit görcsösen markolászott, ráébredt, hogy az teljesen kiürült.

– Minseok! Jézusom, jól vagy? – Jongdae szó nélkül ott hagyta a lányt, akivel táncolt, amikor meglátta, hogy barátja ájultan esik össze. Ha őszinte akart lenni magához, hálával tartozott Minseoknak, mert percek óta azon járt az esze, hogy szabadulhatna el. Fogalma sem volt róla, miért nem tölti el boldogsággal az a tudat, hogy a karjaiban tarthatja azt a lányt, akire ötödikes kora óta vágyott, vagy hogy miért les percenként Minseok felé. Elege volt a hangos zenéből, inkább a kis kávézójuk karosszékében ücsörgött volna Minseokkal az általa készített forró csokit szürcsölgetve. Halálra rémült, amikor a fiú olyan élettelenül feküdt az ölében, mint egy baba, de ki is használta a lopott időt, hogy gyönyörködhessen szemet kápráztató vonásaiban. Vajon Minseok is így bámulta őt, miután kihúzta a vízből? Gyakran gondolt arra, hogy Minseok nem e világi lény, mert egy férfi nem lehet olyan szép, mint ő, és továbbra is egy angyalhoz hasonlította. Egy csodálatos angyalhoz, aki megmentette. De nem azzal, hogy kihúzta a suli medencéjéből, hanem a szimpla létezésével, hiszen mióta megismerte, már nem sírva hajtotta álomra a fejét, amiatt, hogy a szülei számba se veszik, hogy van egy fiuk.

– Jo… Jongdae… El kell mondanom neked valamit. Hazudtam neked. Én sosem szoktam hazudni, és nagyon bánt, hogy pont téged csaptalak be. Szóval… én sosem csókolóztam.

Eljött a karácsony, és Minseok idegesen toporgott a kávézó körül. Be volt zárva, de nem akart hazamenni. Kudarcot vallott, és ezt nem merte a testvérei szemébe mondani. Ők biztos mindannyian teljesítették a küldetést, milyen szégyen lesz, amikor kiderül, hogy pont ő bukott el. Ő, aki a legidősebb és a legbölcsebb, ő, akiben Santa Myeon a legjobban megbízott. Nem sikerült elérnie, hogy Jongdae szülei többet törődjenek a fiukkal; feleslegesen tanult meg e-mailezni, mert figyelembe se vették az üzeneteit. Hiábavaló volt a cégnél tett látogatása, mert Jongdae apja páros lábbal rúgta ki, mielőtt meghallgatta volna. Az anyjával sikerült beszélnie, és a nő többször igenlően bólintott, a társalgásuk végén mégis azt olvasta le az arcáról, hogy nem ért el a szívéig. Csupán az időt vesztegette, azt az időt, amit Jongdae-val tölthetett volna. Igazság szerint a dolgok rosszabbra fordultak, mert eddig legalább karácsonykor otthon voltak a szülők, de idén fogták magukat, és leléptek wellnesselni. Minseok torkát valami ismeretlen érzés facsarta, a szemeiben pedig nedves cseppek jelentek meg. Nagyot ugrott, amikor egy puha kéz letörölte az arcán végigszántó könnyeket, aztán maga felé fordította őt.

– Miért nem vagy a családoddal? – kérdezte Jongdae gyengéd hangon.

– Mert rám sem kíváncsiak a szüleim – szipogta Minseok. Hazudott. Már megint hazudott neki, de mit számít ez már? Holnap úgyis el kell hagynia a Földet, és Jongdae nem láthatja többé. A fiú halványan elmosolyodott, és megfogta a kezét. Maga után húzta, és Minseok követte őt, bár tudta, nem lenne szabad ezt tennie. – Nem vettem neked semmilyen ajándékot – vallotta be szemlesütve, amikor Jongdae egy pihe-puha pulcsit nyomott a kezébe. A fiú nem mondott semmit, csak a konyhába osont, hogy nem sokkal később egy gőzölgő bögrével térhessen vissza. Minseok érezte, hogy valami nincs rendben, amikor belekortyolt a kávéba.

– Megbolondítottam egy kis sojuval – árulta el Jongdae, mire rögtön az asztalra akarta csapni a bögrét. Végül meggondolta magát, mert Jongdae olyan szép szemeket meresztett rá, és olyan aranyosan kérlelte, hogy most ő igyon az általa készített italból. Meg hát mégsem egy egész üveget fog ezúttal felhajtani, úgyhogy csak nem lehet baj belőle. – Minnie… - suttogta Jongdae azt a becenevet, amit nemrégiben aggatott rá, és amit Minseok imádott, legfőképpen az ő szájából, az ő hangján. – Szeretném veled kipróbálni… a csókolózást…

Minseok körül legalább ötször sebesen megfordult a világ. Immáron tudta, mit jelent a csók kifejezés, mert Baekhyun minden áldott nap arról beszélt, mióta megcsókolta őt kiválasztottja. Minseok nem akart úgy járni, mint Baekhyun, mert nála a csók függőséget okozott. Addig is sokat beszélt, de legalább mindig másról, azóta viszont csak ez az egy tevékenység lebegett a szeme előtt. Ő józan akart maradni, a fontos dolgokra koncentrálni, nem akarta, hogy elérje egy olyan betegség, amire nincs gyógyír. Ezenkívül azzal is tisztában volt, hogy ha Jongdae megcsókolja, még jobban fog kötődni hozzá, és ezt nem engedhette. Ő ki fogja bírni a nélküle elszenvedett évek nyomorát, muszáj kibírnia, de mi lesz Jongdae-val? Egy olyan valakit kell megcsókolnia, akivel utána járhat, akit bemutathat a szüleinek (bár azok valószínűleg nem lesznek kíváncsiak rá). Egy embert kell választania, aki mindig mellette lesz, aki nem más fajhoz tartozik, és akinek nem kell elhagynia egy röpke hónap után.

– Sajnálom, én… – kezdte Minseok reszketeg hangon, de nem tudta befejezni. Egész testében megremegett, amikor a fiú közelebb csúszott hozzá a nappalijuk kanapéján, és egyik kezét lazán átvetette a vállán. Jongdae próbált magabiztosnak tűnni, de belül ugyanúgy félt, ahogy a kis manó. Minseok esze azt diktálta, hogy pattanjon fel, és fusson, ahogy a lába bírja, de amint Jongdae ábrándos szemeibe nézett, minden értelem kiszállt belőle. A fiú még fiatalabbnak tűnt attól a mosolytól, ami az arcát uralta, ezért Minseoknak ismét eszébe jutott a kora. Amit most készült csinálni, ebben a világban igen csúnya szóval illetik, és bűncselekménynek számít. Minseok szeme automatikusan lecsukódott, és a továbbiakat Jongdae-ra bízta. A szíve úgy zakatolt, mintha lefutott volna egy fél maratont, annyira izgult, hogy mikor fogja a fiú ajka megérinteni az övét. És amikor megtörtént, úgy érezte, érdemes volt világra jönnie. Nem az tette azzá, aki, hogy ajándékokat hordozott a kölyköknek világszerte, nem is az, hogy Santa Myeon bizalmát élvezte, de az sem, amikor a testvéreivel mókázott. Jongdae csókja tette őt Minseokká, egy szerelmes fiúvá manó testbe zárva. Jongdae ajkainak forró csoki íze volt, ami keveredett az ő kávéjának aromájával, aminél finomabbat álmodni sem mert volna. Ezek után értelmét vesztette minden forró ital, amit megivott és elkészített. Megbánta, hogy nem tette ezt meg már az első napon, mert akkor több ideje lett volna élvezni, ugyanakkor tudta, hogy egész további életét sóvárogva fogja leélni egy olyan dolog után, amit egyetlen egyszer kaphatott meg, de amiért megéri szenvedni az örökkévalóságon át.

Jongdae a vállán aludt el, szorosan magához ölelve őt, de Minseok egy percre sem engedte lecsukódni a szemeit. Magába akart vésni minden pillanatot, minden érzetet, hogy legyen mire emlékeznie. Reggel gyengéden a párnára fektette a fiú fejét, és egy utolsó lágy csókot lehelt a szájára. Jongdae ujjai görcsösen kapaszkodtak belé, de néhány elsuttogott vigasztaló szó után, a fiú visszaaludt, abban a reményben, hogy Minseok csak kávét megy csinálni. Minseok nem tudott írni, pedig szeretett volna egy búcsú üzenetet hagyni a fiúnak. Szavakba akarta önteni az érzéseit, hagyni egy emléket, hogy Jongdae-nak legyen mit olvasgatnia, ha majd elfogja a bánat. Amikor a kávézóba szerelmespárok tértek be, megtanították neki, hogy tejszínhabbal rajzoljon egy szívecskét a kávéjuk tetejére, és elmagyarázták, hogy az a szeretet szimbóluma. Minseok fogott egy mélyvörös színben pompázó filctollat, és egy papír kellős közepére véste az egyetlen jelet, amivel ki tudta fejezni, hogy mit érez. A szív mellé helyezte azt a gyűrűt, amit a megérkezésük után vett magának, mert annyira megtetszett neki, most mégis megszabadult tőle, hiszen manó ujjára úgysem lett volna jó. De leginkább az vezérelte tetteit, hogy ő is akart valamit adni Jongdae-nak. Magához szorította a tőle kapott pulóvert, még egy pillantást vetett rá, majd lábai vészes tempóba kezdtek, mert ha nem rohant volna el, képtelen lett volna itt hagyni az alvó szépséget. Könnyes szemmel rohant a társai után, és egyre csak azt hajtogatta magában, hogy erősnek kell lennie. Bátorságot kell öntenie a többiekbe, mert ő Minseok… Minseok a legidősebb, legbölcsebb, de semmiképpen sem a legszerelmesebb a világon…