Baekhyun

Alsóajkamat harapdálva álldogálok a hatalmas bálterem közepén. Körülöttem hercegek és hercegnők mulatnak, táncolnak, isznak, nevetnek, csak én vagyok képtelen élvezni a finomabbnál finomabb ételek ízét, és a méregdrága borokat, amelyeket apám a mai napig úgy őrzött a pincében, mint a szeme fényét. Tuti, hogy büszkébb a gyűjteményére, mint rám! Igazából senkit sem izgat, hogy annak ellenére, hogy én vagyok az ünnepelt, olyan fejjel szenvedem végig a számomra rendezett összejövetelt, mint akinek a harmadik fogát húzzák ki zsinórban, miközben Hannah Montana üvölt a rádióban. Honnan is tudhatnák, hogy mit érezhet az az ember, aki olyan borzalmas zenét hallgat, amikor rajtam kívül senkinek sincs itt lövése arról, hogy ki az a Miley Cyrus.

Exoluxiában ugyanis minden Exoluxia körül forog. Nem élünk az őskorban; vannak rádióink, számítógépeink, tévéink, de csak olyan adásokat sugároznak, amit apám engedélyezett. Apám pedig csak a birodalmon belüli dolgokkal hajlandó foglalkozni. A tévében végeláthatatlanul követik egymást a hírek, amelyek a közeli birodalmakban dúló harcokról szólnak, meg arról, hogy mi meddig leszünk képesek kimaradni belőlük. Van egy-két film, amit az országunkban élő amatőr színészekkel vettek fel, és baromi szar technikával, ráadásul a sztori mindig ugyanaz: a király a legfantasztikusabb, az ő szava szent, boruljunk le a lába előtt, blablabla… És a rádióval ugyanez a helyzet. A dalok nagy része apámat élteti, a maradék tíz százalékban meg azokat a kalóz felvételeket nyomatják, amiket a palota előtt ácsingózva vettek fel, amikor elkap az ihlet, és énekelni kezdek. Csodálkozom, hogy az öreg megengedi, hogy lejátsszák ezeket a dalokat, de nyilván azért nincs kifogása ellene, mert senki sem tudja, hogy ki az elbűvölő hang tulajdonosa. Ha nem itt élnék, akár még híres popsztár is lehetnék, haha!

Az internetet is korlátozzák; csak azt a néhány honlapot lehet látogatni, amit az udvar tanácsadói szerkesztenek. Drága apám lakosztályában található az egyetlen gép, amellyel rá lehet csatlakozni a világhálóra. Lázadó lévén meg voltak az eszközeim arra, hogy néha beszökjek abba a fantasztikus szobába, amit számunkra fel nem fedett titok övezett, amitől a hely még érdekfeszítőbbé vált. Mivel zene után áhítozott minden porcikám, első dolgom az volt, hogy felkerestem a legnagyobb zene megosztó portált, ahol szerencsétlenségemre néha olyan számokba futottam bele, amire marhára nem lettem volna kíváncsi.

Felvágják a tortám, amin egyszerre fújom el a tizenhét pislákoló gyertyát, és közben egy olyan kívánság fogalmazódik meg bennem, aminek csak a gondolatára görcsbe rándul a gyomrom az izgalomtól. Alig bírom legyűrni azt az egy vékony szeletet, ami egyébként sem ízlene, de az idegesség okozta gombóctól, ami egyre nő a torkomban, még gusztustalanabbnak találom. A parti eleje óta arra a lehetőségre várok, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor feltűnés nélkül leléphetek, de nagy sajnálatomra apám végig árgus szemekkel vizslat, mintha sejtené, hogy mire készülök. Öröm az ürömben, hogy legalább senki nem akar cseverészni velem, és jól elszórakoztatják magukat, mintha én ott sem lennék. Ezeknek az ostoba úri kölyköknek csak az számít, hogy részt vehetnek egy újabb királyi eseményen, ahol pompa és csillogás veszi őket körül, és hogy megvitathatják egymással, kinek az apja ad több aranyat a gyerkőcének arra, hogy levezesse a hercegi kötelességekkel együtt járó stresszt. Rajtam kívül egyikük sem érzi magát egy kalitkába zárt, szárnya szegett madárnak, aki vágyakozva énekel a szabadság után anélkül, hogy valaha megtapasztalhatná azt. Ők túlságosan félnek a változástól, a nyomortól, ahova kerülhetnének, ha elhagynák a boldog otthonnak fémjelzett luxus börtönüket, én viszont évek óta csak az adandó alkalomra várok, hogy mikor égethetek fel mindent magam mögött. Készen állok lemondani a nevemről, az örökségemről, de a terv még nem elég bombabiztos a végrehajtáshoz. Először is, ki kell derítenem, hogy az a személy, akiért mindent feladnék, osztozik-e abban a mély és tiszta érzelemben, amit iránta táplálok; az azt követő teendők nem okozhatnak problémát, ha ő az enyém. Ha ő velem van, képes leszek egy vitorlással átszelni a sűrű erdőt, vagy futva végigszáguldani a háborgó óceánon… öhm… vagyis fordítva.

Egyre növekvő idegességemet csak tetézi, amikor egy számomra ismeretlen lány odalép mellém, és kedvesen rám mosolyog. Tök ciki, hogy nem tudom, ki az, mivel nyilvánvaló, hogy a szomszédos országok egyik hercegnőjéről van szó, de még csak nem is rémlik, hogy valaha láttam volna. Ez azért van, mert soha, senkire nem figyelek oda, ha találkozom valakivel, esetleg beszélgetésbe is elegyedek vele. Lehet, hogy beteges az az erős vonzódás, amit egy bizonyos személy iránt tanúsítok, mert azt tényleg nem lehet normálisnak mondani, hogy a nap huszonnégy órájából nekem huszonötben körülötte forognak a gondolataim. Az ő mosolyát látom felvillanni mások arcán, az ő ujjai érintenek, ha kezet fogok valakivel, és az ő mély hangja simogatja a fülem, amikor mások hozzám szólnak. Totálisan el vagyok veszve a viszonzatlan rajongásom miatt, pedig az is bőven elég lenne ahhoz, hogy szarul érezzem magam, hogy utálok herceg lenni.

– Táncolhatok az ünnepelttel? – hajol közelebb hozzám a hercegnő, amitől az egekbe szökik a pulzusom. Na nem azért, mert annyira bejön a csaj, épp ellenkezőleg. Eddig még senki sem merte átlépni azt a határt, ami a komfort zónámon belül esett. Nyilván a hűvös viselkedésemből leszűrték, hogy nincs esélyük nálam, de ez a lány volt annyira pimasz, hogy kérdés nélkül szemtelenkedett a kelleténél jóval közelebb hozzám. Becsülhetném e bátor tette miatt, ehelyett jobban ódzkodom tőle, mint egy máglyarakástól, ahol elevenen égetnének el.

– Nem szeretek táncolni – közlöm udvariasan, és remélem, hogy a hangom nem cseng túl ridegen. Amikor a lány még egy lépést tesz felém, megbánom, hogy nem voltam lényegre törőbb, és nem küldtem el melegebb éghajlatra, ahol sokkal szebben mutatna, mint mellettem.

– Ugye nem akarod magadra haragítani apádat? Egyszer be fog sokallni attól, hogy ennyire kihúzod magad a társasági élet alól. Ha egyetlen táncot adsz nekem, kezeskedem róla, hogy mindenki jó színben tűntessen fel. És akkor másoknak sem lenne olyan furcsa, hogy Exoluxia hercege magányosan álldogálta végig a tiszteletére rendezett ünnepséget. Nem is hinnéd, mennyien akarnak téged megfúrni. Ha kiszagolják, hogy rosszban vagy apáddal, és hogy magasról teszel az elvárásaira, könnyebb dolguk lesz, mint képzelnéd. Ne adj okot a hátba támadásra, mert a nélkül is kreálnak maguknak eleget. – Hmmm… Okos, körmönfont és furfangos. Jó királyné válna belőle, csak nem az én oldalamon. Jelenleg nem tudom eldönteni, hogy felnézzek-e rá amiatt, hogy segíteni akar, vagy ijedjek meg attól, hogy valószínűleg sokkal többet akar tőlem a segítségnyújtáson kívül. Tétovázva bámulom egy kis ideig, majd megfogom a kezét, és a terem közepére vezetem, hogy mindenki jól lásson, ha már ilyen számomra visszataszító dologra adom a fejemet. Kezem automatikusan a derekára téved, de nem azért mert annyira olthatatlan vágyat érzek arra, hogy megérinthessem őt, hanem mert mások is ebben a pózban ringatóznak körülöttünk; én simán csak követem a mozdulataikat. – Gondolom, nem tudod, hogy hívnak. A nevem Taeyeon. – De szép név! Kár, hogy csak fél percre tudom a memóriámba vésni, mert utána olyan könnyedén törlődik onnan, mint amikor pár éve a homokba írtam valaki nevét, de a tenger partra tévedő hullámai kérlelhetetlenül elmosták; a szívemben egyre erősebben dúló érzelmeket azonban senki nem vehette el tőlem. Baekhyun, vágj pókerarcot, ahogy Lady Gaga is megénekelte! Miért nem jut eszembe egy értelmes dal sem ezen az estén? Egy darabig igazán jól játszom a szerepem. Amikor apám zord arcán egy halvány mosoly sejlik fel, még a képzeletbeli kalapomat is megemelem magam előtt. A türelmem viszont véges, és talán túl hamar kezd elegem lenni ebből a bohózatból. Néhány perc után úgy érzem, menten megfulladok, ha azokkal a tündéri kezecskéivel tovább csimpaszkodik rajtam. Olyan, mintha egy kígyó tekeredne a nyakam köré, lassacskán a maradék szuszt is kiszorítva belőlem, így megkaparintva a lelkem, ami az örökkévalóságig vergődne a fogságában, a szabadulás teljes reménytelenségében. Persze szó sincs arról, hogy a gonosz jött el értem egy csinos lány bőrébe bújva, ettől függetlenül mégis az alvilág kapujában érzem magam. És én még tortaevés közben azt gondoltam, hogy ennél nem lehet rosszabb! Kétségbeesetten pillantok körbe, és hirtelen megakad a tekintetem egy alakon, aki minden létező módon kirí a tömegből.

– Izé… figyelj… Ismered Jongin herceget? Úgy tudom, eszméletlen jó táncos. Nincs kedved vele is lötyögni egy kicsit? – bökök fejemmel a problémám megoldásának lehetséges kulcsa felé. Kizárt, hogy valaki ellenálljon annak a szélhámosnak! Már hallom is, ahogy a lány azt mondja, „Észre sem vettem, hogy ő is itt van! Ha tudtam volna, már rég a karjaiban lennék.” Hideg zuhanyként ér, amikor a hercegnő lefitymálón végig méri a fent említett személyt, és arcára kiülő méla undorral rázza meg a fejét.

– Az egy elkényeztetett anyuci kedvence, aki semmit sem tud a nőkről. Különben is, még kisfiú, mit kezdjek vele? – Lefogadom, hogy Jongin százszor többet tud a nőkről nálam, de ezt a megállapítást nem kötöm a hölgyemény orrára. Annak ellenére, hogy fiatal, az összes hercegnő meg grófkisasszony a lábai előtt hever, és bármire képesek lennének egy pillantásáért. Miért vagyok ennyire szerencsétlen, hogy kifogom az egyetlen létező példányt, aki immunis a Jonginból áradó, mindenkit magával ragadó csáberőre? A francba! Mindig is tudtam, hogy a születésnapi kívánságok nem válnak valóra… Mert ha valóra válnának, akkor már rég nem itt lennék, nem ezzel a csajjal, nem több mint kétszáz ismeretlen társaságában.

– Szerzek piát – vetem neki oda foghegyről, és az sem érdekel, hogy erővel kell leráznom magamról a kezét. Miközben célirányosan Jongin felé tartok, két lehetséges opció rajzolódik ki a fejemben. Vagy seggrészegre iszom magam, hogy kibírjam az elkövetkezendő sivár órákat, vagy sikerül megmentenie annak a bajkeverőnek, akinek hamarosan a kezébe teszem az életem. Az ő leleményességén áll vagy bukik a boldogságom.

– Hé, playboy, mekkorát nőttél, mióta nem láttalak! – veregetem vállon, és kényszeredett csacsogást kezdeményezek. Ha többet találkoznánk, valószínűleg jó arcnak tartanám, de eddigi életünk során csupán évente futottunk össze valami hülye vendégség alkalmával, és az én távolságtartásomnak köszönhetően pár szónál többet sosem váltottunk. Mégis ő az egyedüli, akiben egy kicsit is megbízom, mert a többi úri gyereket még annyira sem ismerem.

– Te viszont egy centivel sem lettél magasabb, mióta utoljára láttalak – vigyorodik el, amiért kedvem lenne beverni neki egyet, de nem iktathatom ki egyetlen bevethető fegyveremet. Ha nem húzna a szívem egyre nagyobb hévvel az istállók felé, egészen jól elhülyülnék ezzel a majommal, de némi viccelődés után muszáj a lényegre térnem.

– Kérhetnék tőled egy szívességet? Illetve kettőt. Le akarok lépni innen. De apám folyton engem bámul, ezenkívül van egy csaj, aki úgy tapad rám, mint egy vérszívó. Valahogy el kéne vonnod a figyelmüket, amíg elszököm, aztán az utómunkálatokról majd én gondoskodom. Sajnos a lány nem tartozik a rajongóid népes táborába, szóval nehéz dolgod lesz vele. – Felcsillan a szeme, úgy látszik, szereti a kihívásokat. Biztos unalmas lehet, ha mindenki téged akar; kell a változatosság. Vigyora még szélesebb lesz, amikor rámutatok a hódítására váró „területre”.

– Számomra nem létezik lehetetlen küldetés, ezt jegyezd meg! Amúgy miért olyan sietős? Szívesen elszórakoztatlak téged is. Jongin szíve hatalmas, sokan elférnek benne.

– Szerintem nem a szíved hatalmas, inkább a gatyádat nem tudod magadon tartani egy nagy „probléma” miatt. Egyébként rossz estét fogtál ki, mert nekem sem vagy az esetem.

– Áh, az kizárt, hogy egyszerre két olyan ember tartózkodjon velem egy helyiségben, akinek nem jövök be. De azért azt hízelgőnek tartom, hogy nagynak nevezted a gatyámban található „problémát”. – Felnevetek, mert egyre közelebb érzem magam a szabadság páratlan ízéhez, amit az Ő ajkairól fogok lecsókolni hamarosan. Biztos vagyok benne, hogy Jonginnak sikerülni fog valahogy kijuttatni innen. A szeméből áradó határozottság engem is magával ragad.

– Szóval segítesz? – kérdezem tőle komolyabb hangvételre váltva.

– Te kis huncut. Biztos az egyik cselédlányhoz sietsz olyan nagyon. Átlátok én rajtad! – Sejtelmesen elmosolyodom, de kezdek ismét türelmetlenné válni, amikor nem kapom meg rögtön a válaszát. – Számíthatsz rám, Baek. Apádat leitatom, a kiscsajjal meg elbírok, ne aggódj! – Ez a nagy terv? Berúgatja apámat? Bár ez nekem is eszembe juthatott volna. Ha az öreg kiütve átalussza az egész éjszakát, fel sem fog tűnni neki, hogy felszívódtam. A többiek véleménye eddig sem érdekelt, nem most fogok elkezdeni parázni miatta.

Látom, ahogy Jongin beveti magát, és lyukat beszél apám hasába, miközben egymás után tölti tele a poharát. Nem megyek vissza a lányhoz, lesben állva megvárom, amíg Jongin súg valamit az öreg fülébe, aki reszelős hangon felnevet, és hangosan kiabálva odahívja a lányt az asztalukhoz. A hercegnő morcosan ül le közéjük, tekintetével folyamatosan utánam kutakodik, de számára véget ért a mulatság mára. Kicsit sajnálom, amiért a részeg apám és az őrült Jongin közé szorult, de úgy kell neki. Magának kereste a bajt; minek akaszkodott rám?

Remegő lábakkal, ugyanakkor szokatlanul gyors léptekkel közelítem meg hátulról az istállókat. Szándékosan nem beszéltem tegnap Chanyeollal, mert nem itt akartam megvitatni vele azokat a dolgokat, melyeket többé nem szeretnék titokban tartani. Előtte nem. Ahogy közeledem az ominózus helyhez, bátorságom annál inkább az inamba száll, mert képtelen vagyok elhinni, hogy amiről évek óta álmodozom, végre valóra válhat. Ereimben egyszerre keveredik az izgatott várakozás és a kimondatlan szavaktól való félelem, ami egyik percben elviselhetetlen forrósággal önt el, a másikban pedig jeges áradattá fagyassza véremet.

Nem futamodhatok meg éppen most! Amikor tegnap szájon csókoltam, láttam, hogy meglepődik, de nem rossz értelemben. Nem akadt ki azon, hogy egy fiú, aki ráadásul a legjobb barátja gondol egyet, és ilyet tesz. A vágy félénken ragyogott fel szemében, mintha ő sem hinné el, hogy megtörténhet az, amit régóta őrzött titkos vágyként lelke mélyén. Ha megkerestem volna őt ígéretemhez híven, nem tudtam volna tovább parancsolni rácsok mögé kényszerített szívemnek, mert olyan hevesen kezdett volna dobogni, hogy végleg áttört volna az elé állított akadályokon. Olyat tettem volna, amit itthon nem lenne szerencsés, ezért inkább tudatosan elkerültem őt. A mamával üzentem neki, hogy ma este várjon rám, akinek rettegést láttam átsuhanni az arcán szavaim hallatán, mégis megesküdött, hogy átadja az üzenetemet.

Amint odaérek, felfedezem, hogy Chanyeol a széna kupac tetején alszik; szegény biztos nem győzött rám eleget várni. Egy pillanatra megkönnyebbülök, és ott akarom hagyni. Talán ez egy jel, hogy ne kavarjam fel az álló vizet, mert a végén az érzelmeink tomboló vihart fognak generálni, ami a vesztünket fogja okozni. De annyi ideje tervezgettem a születésnapomat… Az elsőt, ami tökéletes lehet, amikor először örülhetek igazán annak, hogy megszülettem… Eddig minden ilyen napon az anyám járt a fejemben, aki az életét adta azért, hogy én a világra jöhessek. Ha ekkora áldozatot hozott értem, nem engedhetem meg, hogy az élet úgy rohanjon el mellettem, hogy én önző módon egy percét sem élvezem ki. Ha örök szomorúságra ítélem magam, akkor nem hálálhatom meg neki, hogy nekem adta a lehető legnagyobb ajándékot. Nélküle nem ismerhettem volna meg Chanyeolt, és az együtt átélt élményeket sem tapasztalhattam volna meg. Ma először tekintek úgy erre a napra, mint egy csiszolatlan gyémántra, ami nem azt érdemli, hogy rejtegessem a világ elöl. Ma először nem úgy tekintek magamra, mint egy betolakodóra, aki mások tulajdonát bitorolja a palotában. Lehet, hogy a birodalomban sosem fogom megtalálni a helyem, de kit érdekel, ha Chanyeol szívében egy meleg otthon vár rám, ahova mindig hazatérhetek?

Percekig bámulom őt, pedig ideje lenne indulni, mielőtt véletlenül ránk bukkannak. Eljátszom a gondolattal, hogy ismét az ajkára tapadok, mint amikor lázas volt, de nem akarok Csipkerózsikásat játszani; a következő csókunknak tökéletesnek kell lennie. Gyengéden végigsimítok az arcán, mire álmosan pislog fel rám. Amint realizálja a helyzetet, rögtön talpra ugrik, és kissé zavartan kezd magyarázni valamit, de annyira belelovalja magát, hogy a felét sem értem. A mondandója lényege annyi, hogy vissza kéne mennem a partira, mivel a szolgálók miattam fáradoztak egész nap, de látom rajta, hogy valójában nem azt szeretné, amit mond. Kézen fogom, de azonnal elhúzódik, és hátrálni kezd.

– Kérlek, gyere velem! Veled akarom ünnepelni a szülinapomat. Azok az emberek semmit sem jelentenek nekem. Azzal akarok lenni, aki… – Elharapom a mondat végét, de olvasnia kell a sorok közt. Mélyen beszívja a levegőt, majd hosszan kifújja, és félni kezdek, hogy a hezitálása végül arra fogja késztetni, hogy nemet mondjon. Olyan sokáig hallgat, hogy meg akarom jegyezni, sosem maradt még ilyen huzamos ideig csendben, de hirtelen kicsörtet az istállóból, én pedig alig bírom tartani vele a lépést. Megtorpan, amikor szembe találja magát Black Pearllel, és szemrehányóan nekem esik, amikor rájön, hogy mire készülök.

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy én felülök erre a szörnyetegre? – morogja karba tett kézzel, így védve magát az esetleges veszélyektől. Határozott ellenállása láttán azt hihetném, itt fog állni földbe gyökerezett lábakkal napestig, de be kell vetnem az egyetlen adu ászomat, ami abban nyilvánul meg, hogy sosem tudja visszautasítani a kéréseimet. Tudom, szemétség azzal visszaélnem, hogy akaratán kívül olyan dologra kényszerítem, amitől fél, de muszáj ehhez a módszerhez folyamodnom, ha végre valahára el akarok innen húzni vele.

– Nem mehetünk gyalog, mert akkor napokig tartana az út. Figyelj, Pearl egy kezes bárány, velünk együtt nőtt fel. Nem ültetnélek fel egy olyan lóra, akiben nem bízom meg, de ő minden rezzenésemet ismeri kicsi korom óta, ahogy én is az övét. Jobban vigyáz rám, mint saját magára… Hidd el, nem veszélyeztetném az életedet, mivel… – Másodszorra vagyok képtelen befejezni a gondolataimat; úgy látszik, ez egy ilyen este lesz. Közelebb lépek Chanyeolhoz, és úgy nézek rá, mintha az életem múlna azon, hogy elkísérjen. És nemcsak azért meresztek rá kiskutya szemeket, hogy meggyőzzem őt; valóban úgy érzem, ez az éjszaka egy új élet kezdetét fogja jelenteni számomra. Látom rajta, hogy hadakozik magával, mert szeretne velem jönni, de a lovak iránt belétáplált félelem gúzsba köti.

– Csak azért, mert ma van a születésnapod! Nehogy azt hidd, hogy egy átlagos napon meg tudtál volna győzni… – mondja tettetett merészséggel, de a hangja egyáltalán nem cseng olyan magabiztosan, ahogy általában szokott. Felül a lóra, bár fogait összeszorítva, görcsösen markolássza a kantárt, amíg fel nem mászok elé. Akkor egy pillanatra megkönnyebbülés lesz rajta úrrá, de amint elindulunk, újra pánikba esik. Mivel a hátam a testének préselődik, érzem, hogy teljes egészében remeg, amitől kicsit elkeseredem. Szegényt én kényszerítettem bele ebbe a szituációba, pedig én sosem akarok fájdalmat okozni neki.

– Ölelj már át! Úgy biztonságosabbnak fogod érezni – szólok rá, mivel a nyereg oldalában próbál valahogy megkapaszkodni, ami nem szerencsés. Megérzem a karjait a testem köré fonódni, olyan erősen szorít magához, mint amikor gyerekkorunkban együtt aludtunk.

Mindig azt hittem, hogy reggelre holtan fogom végezni, mert kinyomja belőlem a szuszt, mégis inkább meghaltam volna a karjaiban, minthogy királyként éljem le a hátralévő életemet. Hátrahajtom a fejem a vállára, és élvezem, hogy a haja az arcomat csiklandozza.

– Te meg mit művelsz? Figyelj az útra! – rivall rám, és ijedten próbál visszatolni ülő pozíciómba. Elmondanám neki, hogy Pearl betéve ismeri az utat, mivel százszor megtettem már vele, és ha nem irányítanám, magától is eltalálna a célhoz, de nem akarom tovább rémisztgetni őt, ezért engedelmeskedem a kérésének.

Körülbelül fél óra múlva elérkezünk a kunyhóhoz, ami Exoluxia határán áll. Évek óta járok ide, mert amellett, hogy zenét hallgattam apám gépén, térképeket is letöltöttem róla, melyek segítségével útvonalakat terveztem meg, ahol ha eljön az idő, elhagyhatom az országot. Ismertem a házikó tulajdonosát; jó kapcsolatot ápoltam vele annak érdekében, hogy információkkal szolgáljon nekem a határ menti történésekről. Órákon át ácsorogtam a messzeségbe bámulva, de sosem mertem átlépni azt a vonalat, ami legalább olyan fontos volt számomra, mint Chanyeol. Országunk határát egy kerítés jelezte, de nem egy áthatolhatatlan szögesdrótból épített élő sövényről volt szó, csupán azért húzták fel, hogy azzal szimbolizálják Exoluxia végét, és nem azért, hogy megakadályozzák, hogy valaki átjusson rajta. Hiszen az emberek szerettek itt élni, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy elmenjen innen. Bármikor simán átmászhattam volna a másik oldalra, de megragadtam a szabadság után való vágyakozás fázisában. Talán ha Chanyeol az enyém lesz, a szabadsághoz szükséges kulcs is a birtokomba kerül.

Benyitok a kis házba, aminek egy ideje már nincs lakója, ugyanis az idős bácsi, aki itt élt, nemrég betegségben elhunyt. Az úr valamiért megértett engem, talán az unokájának tekintett, és sosem kérdezte, miért látogatom meg olyan gyakran. Sőt, a halála előtt nekem ajándékozta a kunyhót; azt mondta, továbbra is bármikor jöhetek ide.

A ház egyetlen szobácskával büszkélkedik, de az elég tágas ahhoz, hogy kényelmesen elférjünk benne. A fal mentén egy puhának tűnő matrac húzódik, a helyiség közepén egy asztal áll körülötte székekkel, mögötte pedig a kamrába vezető ajtó látható. Az asztalon van egy üveg bor, amit én csempésztem ide a tegnapi kilovagolásom során. Még gyertyákat is hoztam, amiket meggyújtás közben rohadtul giccsesnek gondolok. A francba! Chanyeol azt fogja hinni, hogy valamilyen kibaszott romantikus filmbe csöppent. Nem mintha valaha látott volna olyat, de elképzelései biztosan vannak róla. Azt fogja gondolni rólam, hogy az ilyen hülye csajos baromságokra bukom, pedig igazából leszarom, hogy mi van körülöttünk, nekem csak ő kell. Nem a csomagolás érdekel, hanem az alatta rejlő ajándék, amiről legszívesebben már most letépném a csomagolópapírt.

– Ne már, Baek! Azért maradtál olyan sokáig távol tegnap, mert ezt készítetted elő? – Tudtam! Tudtam, hogy halál cikinek találja! – Neked van szülinapod… Szóval nekem kellett volna meglepetést adnom, nem pedig saját magadnak. Hogy néz ez ki? Elég kellemetlenül érzem magam… – Rámosolygok, bár attól tartok, az újfent rám törő idegesség miatt maximum egy jól kivitelezett vicsorgásra futja tőlem. Megveregetem a mellettem lévő széket, amire vonakodva ül le. Bort töltök a poharába, aminek az üvegét a kezében forgatja, és majdnem dob egy hátast, amikor felfogja, hogy milyen drága lehet. Olyan óvatosan kortyol bele, mintha aranyból lenne, én viszont már a második pohárral is felhajtottam, mert muszáj valamiből erőt merítenem. Nem is ízlik, mint ahogy Exoluxiában semmi, de abban reménykedem, hogy ez majd feloldja a nyelvemen éktelenkedő csomót, ami miatt nem tudok beszélni. A feszültség jól kivehetően érződik; közénk telepszik, és egyikünk sem képes áthatolni vastag páncélján. Már nem két kisgyerekként ülünk egymás mellett, akik semmit sem tudnak a világról, csak ösztönösen a másik társaságát keresik. Most is minden egymás karjaiba hajt minket, mégsem lelünk rá az útra, amire lépve eltalálhatnánk oda, ahonnan többé sosem akarnánk eljönni. Chanyeolra sandítok, akin nyoma sincs megszokott mosolyának; a poharába mered, mintha onnan ki tudná olvasni fel nem tett kérdéseire a válaszokat. Mindketten akarjuk a másikat, mégis arra pazaroljuk a visszahozhatatlan időt, hogy némaságba menekülve rejtőzünk el attól, ami nyilvánvaló, és amelynek a megtapasztalására jobban vágyunk, mint a szomjazó ember a vízre, aki napok óta tévelyeg a sivatagban. Miért nem lehet minden olyan könnyű, mint régen?

– Játsszunk felelsz vagy merszt! – csapok az asztalra, amikor eszembe jut, hogy direkt azért készítettem el a játékot, hogy azzal oldjam a feszültséget. Kibontom a másik oldalamon lévő széken heverő kártya paklit, és húzok belőle egy lapot, miközben megkérem Chanyeolt, hogy válasszon; felelni akar, vagy netán a bátorság vonzóbb opció számára. Furcsán méreget, mintha arról akarna meggyőződni, nem bolondultam-e meg, de végül belemegy a dologba, és csak annyit mond: „felelek”. – Jongin herceg vagy valamelyik hercegnő?

– Tessék? – mered rám zavartan. Az idegességem kezd a tető fokára hágni, ráadásul a pia is kellőképpen ellazított már, ezért Chanyeol arckifejezését látva visszafojthatatlan nevetés tör rám.

– Úgy értem, melyikük jön be neked?

– Ez a kérdés szerepel egy társasjátékban? – csóválja a fejét, amitől még nagyobb jókedvem támad. Inkább a röhögés vegye el az eszem, ne a paranoia, mint az előbb.

– Saját gyártású. Szóval válaszolnál, kérlek!

– Nem. Ha kérdezni akarsz tőlem valamit, miért nem teszed fel kerek-perec? Nem vagyunk már gyerekek, nem kell virágnyelvet használnod. Szóval Baekhyun… Szeretnél tudni valamit? – Egyenesen a szemembe néz, amitől rögtön ráfagy a vigyor az arcomra. Olyan átható tekintettel bámul, hogy pucérnak érzem magam előtte. Nem a szó szoros értelmében vett meztelenségre gondolok; a lelkemet csupaszítja le, mintha az összes gondolatomat betéve ismerné. Egyszerűen nem tudok megszólalni, pedig itt lenne a lehetőség, hogy bevalljam neki. Helyette inkább iszom még egy pohárral, aztán még eggyel… Chanyeol egy ideig türelmesen nézi, hogy alkoholba fojtom bénaságomat, majd hirtelen nagy levegőt vesz, és továbbra sem szakítja meg velem a szemkontaktust, miközben közli: – Ha annyira tudni akarod, nekem egyetlen egy valaki jön be… – Folytatni akarja. Ő nem futamodik meg úgy, mint én. De mielőtt befejezhetné, kétségbeesetten felugrom az asztaltól, és szerencsétlenségemben még az italt is kiöntöm közben. Valami menekülésre késztet a saját és az ő érzelmei elöl, ezért az ajtó felé veszem az irányt. Persze nem akarom őt egyedül itt hagyni, csak friss levegőre van szükségem, különben megfulladok. De megakadályozza, hogy kijussak a szabadba; a karomnál fogva visszahúz, és maga felé fordít. Nem merek a szemébe nézni, de nem zavarja. – Oké, ha játszani akarsz, akkor játszunk. Most mondjuk, merek, jó? – Kihúzza a következő lapot, ezúttal a „mersz” feliratú pakliból, és amint elolvassa az elvégzendő feladatot, nagyot nevet. – Táncolj a születésnapossal. Jól van, majd ha a születésnapos egy kicsit összekapta magát. – Aztán újabb lapot vesz a kezébe, és én már akkor a föld alá akarok süllyedni, amikor ráeszmélek, mi áll rajta. Amint kiejti a szavakat, ki akarok futni a világból, vagy teleportálni, vagy egyszerűen csak megsemmisülni ott helyben. Hogy lehetek ennyire gáz? Ahelyett, hogy nekiestem volna, és felfaltam volna a száját, vagy legalább emberekhez méltón megbeszéltem volna vele a dolgot… De nem! Nekem pisisek módjára mindenféle szarokat kellett kreálnom, hogy valamivel palástoljam a rémületemet. – Csókold meg a születésnapost… Milyen sorrendben szeretnéd? Előbb legyen a tánc… vagy a csók…? Esetleg… egyszerre…? – Direkt vontatottan és őrületesen szexisen ejti ki a szavakat, melynek hatására libabőrös lesz testem minden létező porcikája. Gyengéden a derekamra helyezi a kezét, ami jól jön, mert különben ájultan esnék össze. Végre felemelem a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, mert szeretném látni, hogyan reagál arra, amit mondani készülök neki.

– Csak akkor tedd meg, ha te is akarod – suttogom rekedten, és bevések magamnak egy piros pontot képzeletbeli ellenőrzőmbe, amiért dadogás nélkül ki tudtam nyögni egy értelmes mondatot. Valóban azt szeretném, ha nem azért csókolna meg, mert mindig engedelmeskedik a kérésemnek, vagy mert egy herceg által előírt parancsnak tekinti; nem akarom, hogy kényszer hatása alatt cselekedjen. Ekkor előhúz valamit a zsebéből, és a kezembe csúsztatja. Egy KitKat. A legszebb ajándék, amit kaphatok tőle, mivel évek óta ezzel fejezzük ki az egymás iránt táplált kimondatlan érzelmeinket. De jobb is, hogy nem mond semmit, mert az már tényleg túl sok lenne nekem. Tökéletesen ismer, ezért pontosan tudja, hogy számomra ez ezerszer nagyobb jelentőséggel bír, mintha kibökné azt az agyoncsépelt szót, aminek a jelentésénél én sokkal többet érzek Chanyeol iránt. Esetlenül ölelem át a nyakát, majd teszünk pár lépést, amit még viccből sem lehetne táncnak nevezni. Amikor közelebb hajol hozzám, rájövök, hogy ő is inkább a „feladata” következő pontjára térne rá.

– Mindent akarok, ami veled kapcsolatos. – Ő is suttog, és arca egyre jobban közelít az enyémhez. Azt hiszem, hogy az, amit a kezeimmel művelek, nem ölelésnek hat, inkább kétségbeesett kapaszkodásnak, annak érdekében, hogy minél tovább maradjak talpon. – Ez tetszik… Végre egyszer én uralkodhatok fölötted – jegyzi meg egyre szélesedő mosollyal. Örülök, hogy ilyen jól szórakozik a nyomoromon, de azért remélem, eljön az a pillanat, amikor élvezni is fogom a dolgot. Miután beleun, hogy arra várjon, mikor kezdek újra normálisan viselkedni, a száját őrjítően lassan forrasztja az enyémre.

Se kép, se hang, csak valami végeláthatatlan sötétség, ami egyre mélyebbre húz, és ahonnan nem tudok menekülni. Mintha kiléptem volna a testemből, kívülállóként nézem végig, ahogy Chanyeol végigsimít az arcomon, szorosabban húz magához, és ajkával olyan lassan becézi az enyémet, hogy az már képtelenség. Mindent nagyon lassan csinál, amiből percekig szinte semmit nem érzékelek a rám törő eufória miatt, ami nem hagy gondolkodni, érezni és létezni sem. Amikor a nyelve óvatosan végigsiklik a számon, eddig ismeretlen tüzek gyúlnak bennem, melyek elviselhetetlenül perzselni kezdik testem. Egy csapásra életre kelek, és többet akarok belőle. Sokkal többet. Résnyire nyitom a szám abban a reményben, hogy veszi a lapot, és amikor nyelve találkozik az enyémmel, úgy érzem, révbe értem. Hogy rátaláltam az egyetlen kulcsra, ami passzol a kalitkám lakatjába. Hogy ezért érdemes volt megszületnem, és a halállal is bátran szembenéznék, ha az lenne az ára ennek a csodálatos éjszakának. Hogy most már soha nem leszek egyedül, mert ez az édes emlék velem lesz a legfájóbb pillanatban is. Hogy ha ez bűn, amiért kivégeznek, hát örömmel akasztom a kötelet a nyakamba, mert inkább meghalok az ő csókjának ízével ajkamon, minthogy a nélkül tengődjek tovább.

– Aludnod kellene – súgja a nyakamba a matracon fekve. Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy nem messze az ajtótól csókolózni kezdtünk, ahogy azt sem, mióta heverünk egymásba feledkezve a rongyos fekhelyen. Csak azt tudom, hogy nem akarok aludni. Nem akarok egy percet sem elvesztegetni a csodából, ami mégiscsak létezik. Mivel a csoda maga Park Chanyeol, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy higgyek benne. Hogy higgyek bennünk, és abban a varázslatban, amit a csókjaink hívtak életre a megporosodott mesék birodalmából. De mivel ő még saját magamnál is jobban ismer engem, tisztában van vele, hogy a rendszeres kialvatlanságom miatt majdnem leragad a szemem, és hogy hamarosan nem fogok tudni ellenállni annak a békének, amit az oldalán tapasztalhatok meg alvás közben. – Boldog szülinapot, Baekhyun – leheli az ajkamra, mielőtt az a gonosz álom manó végleg magával vinne, ezzel elszakítva tőle.