Baekhyun

A tizennyolcadik születésnapom messze nem olyan boldogan telik, mint a tavalyi. Reggel Sehun lefoglalta apámat, így volt röpke fél óránk egymásra Chanyeollal, de ennyi. Utána egész nap az esti partira kellett készülődnöm, ami szintén elviselhetetlenebb az eddigieknél, ugyanis még Jonginnal sem üthetem el az időt, mert egyetlen herceget sem hívtak meg idén. Rajtam és apámon kívül csak az a tíz úri hölgy tartózkodik a bálteremben, akiket a király az utóbbi egy hét alatt választott ki, és hozott ide azért, hogy közülük kerüljön ki az én jövendőbeli feleségem.

Az az egy hét mindenkinek máshogy telt: apám halálosan komolyan vette a feladatát, és körbejárta a birodalmat illetve a környező országokat a tanácsosaival együtt a megfelelő hölgyemény után kutatva. Mert nem elég, hogy akaratomon kívül össze kell házasodnom valakivel, ráadásképpen ő jelölte ki azt a tíz lányt, akiket a legalkalmasabbnak tart majdani királynénak. Tehát akkor sem lenne sokkal több esélyem a boldog befejezésre, ha egy véletlenszerűen megismert lányba szerettem volna bele, mert apám ízlésének biztosan nem tett volna eleget. A kisasszonyok egész héten izgatottan várták, hogy mikor tesz látogatást házukban az uralkodójuk, és madarat lehetett volna fogatni velük, ha náluk csengetett be a királyi pereputty. Chanyeol és az én számomra pedig a Paradicsomot jelentette, ahová bebocsátást nyertünk, mielőtt a pokol mélyére taszítottak volna minket. Tudtam, hogy a boldog pillanatok után még jobban fog fájni a hiánya, de nem utasíthattuk el a kínálkozó lehetőséget, ami talán utoljára kopogtatott az ajtónkon.

Amikor Sehun figyelmeztetett minket, apám bejelentette, hogy egy hétre elhagyja a palotát, és magával viszi a legfőbb embereit is. Mámorban úszva rohantam Chanyeol szobájába, hogy elújságoljam neki a hírt, de pár percnél tovább nem maradhattam. Az órák borzalmasan lassan teltek; tűkön ülve vártam, hogy az ablakomból meglássam, hogy a kis sereg felsorakozik a kapu előtt, és amikor eljött ez az áldott pillanat, már repültem is a kedvesem karjaiba. Arra az isteni, mégis gyorsan múló hétre miénk volt a mindenség, és úgy élhettünk, mint egy normális pár. Többször látogattunk el a kis kunyhóhoz, amikor pedig otthon maradtunk, Chanyeol szobájában aludtam. Napközben az erdőt jártuk gyermekkori emlékeket felidézve, és a tó partján piknikeztünk, ahol imádtam a homokban heverészni, amíg Chanyeol kitalált történetekkel szórakoztatott. Mondtam neki, hogyha nem itt élnénk, híres író is válhatna belőle, mert ha a fantáziája szárnyalni kezdett, semmi sem szabhatott neki határt. Egy párhuzamos univerzumban együtt éltünk egy nagy város aprócska lakásában, ahol én az első lemezem megjelenésén dolgoztam, ő pedig az első könyvén hajtotta végre az utolsó simításokat. Arról álmodoztam, hogy valami csoda folytán helyet cserélhetünk az ott élő énjeinkkel, és ezután azt az életet élhetjük, amire mindig is vágytunk. Hiába töltöttem minden szabadidőmet azzal, hogy lehetséges terveket gyártottam a szabadulásunkra, nem jutottam egyről a kettőre, és ettől kezdtem becsavarodni. Nem tudtam, mi tévő legyek, de azt biztosra vettem, hogy csak úgy nem léphetünk le, mert apám addig kerestetne, amíg nem lelne a nyomunkra, és akkor mindkettőnket kivégeztetne, de ha engem nem is, őt nyilvánvalóan igen.

Egyik nap Chanyeol megunta a parton való henyélést, és se szó, se beszéd belegázolt a vízbe, amit én viszolyogva néztem végig. Olyan fóbiám volt a vízzel kapcsolatban, mint neki a lovakkal, ugyanis nem tudtam úszni. A Mester próbált megtanítani, de miután kapott egy rúgást a hasába, aztán egy másikat az állába, letett arról, hogy engem többet a tó közelébe vigyen. Nem volt rá különösebb okom, amiért kerültem a vizet, egyszerűen nem éreztem magam biztonságban az egyre mélyülő víztömeget látva. A lovamnak tudtam parancsolni, de a semmiből felbukkanó hullámokat képtelen voltam az uralmam alá vonni.

– Gyere be te is! – kiáltott, miközben levette a felsőjét, ami hirtelenjében mellettem landolt a földön. A helyemhez béklyózott Chanyeol félmeztelen felsőtestének látványa, és az a gondolat, hogy milyen jó lenne így hozzábújni, legalábbis ha nem venné körül a rettegett kékség. – Mitől félsz? Itt csak derékig ér a víz. És ha bejössz, megcsókolhatsz.

– Na persze! Ami neked derékig ér, abban én elsüllyedek! Gyere ki hozzám, légyszi!

– Ne túlozz már! Különben is, itt vagyok, ha bármi baj lenne. Én felültem a te nyavalyás paripádra, ráadásul többször is; legyőztem a démonjaimat a kedvedért, egyszer te is megerőltethetnéd magad. – Elgondolkodtam az érvelésén, de inkább nemet intettem a fejemmel. – Akkor nem jössz, de én még itt leszek egy darabig. Ha nem kell a csókom, maradj, ahol vagy. – Komolyan gondolta a dolgot, és olyan pajkosan kezdett ficánkolni, mint egy rohadt hal, aki egész életét a vízben töltötte. Nem bírtam sokáig türtőztetni magam, ezért csigalassúsággal indultam meg felé. Olyan óvatosan araszoltam egyre beljebb a tóba, mintha vékony jégen mászkáltam volna, ami bármelyik pillanatban beszakadhatott volna alattam. Chanyeol betartotta az ígéretét, és forró csókkal üdvözölt, amikor elértem hozzá. Ujjaim felfedező utat jártak be a mellkasán, és kettős érzelmeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy a kettesben töltött idő alatt egyszer sem próbálkozott be nálam újra. Egy felöl megkönnyebbülés söpört végig rajtam, mert még nem éreztem magam késznek arra, más felöl azt kívántam, hogy elérje nálam, hogy kétségek nélkül készen álljak rá. Mivel nem próbálkozott, arra gondoltam, időt akar nekem adni. De sajnos pont az időből nem rendelkeztünk sokkal.

– Megtanítalak úszni – súgta a fülembe, miután gyengéden beleharapott a fülcimpámba. Tudta, hogy az a gyengepontom, de ez nem jelentette azt, hogy teljesen elvesztem a fejem, ha ezt csinálja. Rémülten kezdtem hátrahőkölni, de elkapott, és szorosan magához ölelt. Bíztatása és az a kijelentése, hogy annyi csók lesz a jutalmam, amennyit csak akarok, jó motivációs erőnek bizonyult, ezenkívül olyan közel voltam hozzá, hogy teljesen biztonságban éreztem magam. A hasam alá helyezte a kezét, miközben felfeküdtem a vízre, de hiába volt mellettem, eluralkodott rajtam a pánik. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne kezdjek el megint rúgkapálni, és minden energiámat arra összpontosítottam, hogy fejemből kiűzzem azokat a rémképeket, melyeken megtelt a tüdőm vízzel, és a halálom oka fulladás volt. Chanyeol türelmének és kitartásának köszönhetően másnap önként csobbantam a csendesen fodrozódó hullámok közé, és egyre magabiztosabbnak éreztem magam a víz felszínén lebegve. A cél mindig az volt, hogy érjek el Chanyeolig, ami határozott kar és lábtempókra késztetett, és növelte a kitartásom, mert minél előbb meg akartam kapni a jutalmamat.

Kicsúszik a pezsgőspohár nedves ujjaim közül, és csörömpölve ér földet. Ó bassza meg, apám rám villantja mit-művelsz-már-megint-te-szerencsétlen tekintetét, és azon nyomban felém indul. Túl sokat ittam, és túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy sikerüljön magamon tartani a régóta bevált álcát, amit a társaságában mindig magamra erőltetek. Nem érzek iránta semmit: sem szeretetet, sem gyűlöletet, sem tiszteletet, kizárólag félelmet vált ki belőlem. Annyiszor szegtem meg a szabályait, hogy azt hihetnék rólam, azért tettem, mert én semmitől sem riadok vissza, de valójában rettegek tőle. Persze nem tettem eleget az akaratának, és titokban olyan dolgokat műveltem, amiért inkább látott volna holtan, de muszáj volt kockáztatnom, mert Chanyeolért megérte játszani a tűzzel vagy akár a halállal. De ez nem jelenti azt, hogy nem remegtem minden egyes alkalommal, amikor maga elé hívatott attól tartva, hogy azt akarja velem közölni, hogy mindenre rájött, és nekünk végünk.

– Mit csinálsz, fiacskám? – Összerezzenek, amikor meghallom halk, de annál ijesztőbb hangját közvetlenül a fülem mellett, határozott szorítását pedig a vállamon találom.

– S… sajnálom, atyám. Ez a pezsgő annyira… ellenállhatatlan, ahogy a kisasszonyok is. Gyönyörűségesek, ugye? – Ezt a mondatot napokon át ismételgettem magamban, hogy hitelesnek tűnjön, amikor kiejtem majd a számon, mégsem tudom dadogás nélkül kimondani.

– Szedd össze magad! Kapsz öt percet, és utána kezdj el ismerkedni a hölgyekkel. Van köztük olyan, akit már eleve ismersz, de mindannyiukkal egyenlő ideig kell társalognod. Tíz percet beszélhetsz minden lánnyal, utána csupán három maradhat, akikkel az elkövetkezendő három napon randevúznod kell. De vigyázz, nehogy elhamarkodottan dönts ma, mert ha valakit kiejtesz, azt már nem hívhatod vissza. És tudod, fiam, ne csak a saját érdekeidet tartsd szem előtt. Gondolj arra is, mi lenne jó a népnek, az országnak, a kormányzásnak… Nyugodj meg, tudom, hogy vannak kételyeid, de ez normális. Nekem is voltak annak idején, de sikerült a legtökéletesebbet kiválasztanom. – Apám szeme könnybe lábad, amikor eszébe jut anyám. Ha rá vagy a testvéremre gondol, mindig olyan arcát mutatja, amit egyébként sosem láthat senki. Apám elmesélte, hogy első látásra nem szeretett bele anyába, több tanácsos véleményét is kikérte, mielőtt meghozta a végső döntést. Végül azt a lányt választotta, akit a legesélytelenebbnek tartottak, és akivel ő sem jött ki kezdetben, de pont a köztük lévő ellentét vonzotta benne. Mikor anya teherbe esett a bátyámmal, már nem remélt nagy szerelem uralta őket, és többé egy csepp kétsége nem támadt a felöl, hogy rosszul választott volna. De mint tudjuk, velem ilyen nem fog megtörténni, mert a szívem már nem a saját mellkasom közepén dobog; ott hagytam valakinél, és nem kölcsönbe. Örökre neki adtam.

Odalépek az első jelölthöz, és gépiesen meghajlok előtte. Feszülten figyelem a nagymutatót, ami lomhán vánszorog előre az óra lapján. Nem apám ostoba tíz perces szabályának betartásához ragaszkodom olyan görcsösen; minél előbb túl akarok esni ezen a színjátékon. Nem jegyzem meg a neveket, nem tudom visszaidézni, hogy ki, mit mondott magáról, még szerencse, hogy az engem érintő kérdésekre tudok válaszolni. Senki sem érdekel, és mindenkit gyűlölök, aki jelenleg a bálteremben van. Az egyik hercegnő túlságosan feltűnően méreget a beszélgetésünk alatt, és enyhe sértettséget vélek felfedezni az arcán. Ismerősnek tűnik, nyilván itt volt tavaly is, de ha pisztolyt szegeznének a fejemhez, akkor sem tudnám megmondani a nevét vagy azt, hogy miről társalogtunk múltkor. Az az érzésem vele kapcsolatban, hogy vissza kell fognia magát, mintha megjátszaná a jó kislány szerepét, de valójában egy igazi boszorkány lakozik az ártatlannak látszó lélekben. A fejemben tárolt kis füzetbe jól olvashatóan belevésem, hogy ezt a lányt tutira kerüljem el, és véletlenül se válasszam. Meglepő módon van egy-két olyan hölgy is, akivel egészen normálisan el tudok csevegni, de egyiknél sem vágyom arra, hogy bárcsak hosszabb időnk lenne egymásra tíz percnél.

Amikor letelik életem eddigi leglassabban múló bő másfél órája, visszavonulok a szobámba, hogy nyugodt körülmények közt tudjak elmélkedni a nagy döntésről. Legalábbis ezt kéne tennem, de nem tudok parancsolni a lábaimnak, melyek egyenesen a tó partjára visznek. Apám úgysem fog kijönni a bálteremből, mert szórakoztatnia kell a lányokat a távollétem alatt, szóval elvileg biztonságban vagyok. Szükségem van erre a helyre, az emlékképekre… Eszem ágában sincs egy olyan dolgon agyalni, aminek baromira nem érdekel a kimenetele. Inkább fejest ugrok az emlékek tengerébe, és addig fürdőzöm benne, amíg le nem jár a gondolkodásra szánt idő.

– Tudtam, hogy itt leszel – hallok meg egy túl jól ismert mély hangot a hátam mögül. Megpördülök, de ahelyett, hogy a nyakába vetném magam, mint általában, hosszasan meredünk egymás szemébe. Szeretnék nevetni úgy, mint tegnap, és mint azelőtt. Szeretném addig csókolni, amíg levegő után kapkodva el nem lök magától, hogy aztán még szorosabban ölelhessen át, mint előtte. Szeretném végre szavakba önteni az iránta táplált érzéseimet, hogy az érintések mellett azt is el tudja raktározni a szép pillanatok mappába. Túl sok mindent szeretnék, és mindent vele, senki mással.

Hirtelen meghallom a víz csábító hívását, ami olyan dolgokat suttog a fülembe, amiket Chanyeol nagyon utálna. Nekem viszont kedvem támad követni az utasításait, és belesétálni a síromat jelentő habok karjaiba. A víz alá akarok merülni, és addig ott maradni, amíg az életet adó levegő utolsó lélegzetemmé nem válik. És ha ő elkísérne, ha ő velem lenne, akkor boldogan feküdnék a tó fenekén rám váró koporsóban az örökkévalóságig. – Gyere, csónakázzunk egy kicsit – lép mögém karját féltőn a derekamra kulcsolva. Túl jól ismer ahhoz, hogy tisztában legyen sötét gondolataimmal, de nem teszi szóvá, inkább próbál felvidítani, ha már egyszer így összefutottunk. Próbálok eleget tenni a kérésének, mert nem akarom őt is elszomorítani, de legszívesebben a semmibe ordítanám az összes haragomat, ami kiskorom óta egyre gyűlik bennem, ami lassan pusztító méregként terjed a szervezetemben.

Szótlanul bámulom az égre kúszó csillagokat, amíg Chanyeol beljebb evez, és mialatt az előttünk elterülő víztömegre fókuszál, elhullajtok egy könnycseppet, hiszen úgysem láthatja. De talán megérzi, mert hirtelen megáll, mellénk ejti az evezőlapátokat, és egy forró ölelésbe von. Annyira fog nekem hiányozni… De nem akarok sírni, nem akarok! Amikor velem van, boldognak kell lennem; szenvedhetek eleget majd a hitvesi ágyban.

Egyszer csak arra eszmélek, hogy a hideg vízben landolok, és ha nem kezdek el sürgősen tempózni, valóban meg fogok fulladni. Hmmm… Chanyeol végre rászánta magát, hogy együtt haljunk meg? Mindjárt ő is utánam veti magát, és kéz a kézben fogunk átlépni egy sokkal szebb, sokkal jobb világba? Az egész nem tart tovább pár másodpercnél, mert megragad, és olyan hirtelen ránt vissza a csónakba, ahogy előbb kitaszított onnan. Rám nevet, én pedig sértődötten a vállára csapok.

– Ezt meg mi a fenéért csináltad? – kérdezem nyafogva, de valójában nem haragszom rá.

– Mert ki akartalak billenteni a depresszió közeli állapotból. Gondoltam, egy kis hideg zuhany majd észhez térít. – Tettetett dühvel nézek rá, és fejcsóválva rázom felé az öklöm.

– Te a jövendő királyod életére törtél, Park Chanyeol. De tudom ám, miért tetted. El akartad játszani előttem a szívtipró életmentőt, mi? Meg akartad mutatni, hogy milyen erős vagy…

– Most arra akarsz célozni, hogy többet kéne edzenem? Kigúnyolod a férfiúi kvalitásaimat?

– Dehogy. Te így vagy… tökéletes. – A játékosság elillan a hangomból, teljesen komolyan mondom ki azt, amit gondolok róla. Chanyeol megszorítja a kezem, és szégyenlősen lesüti a szemét. Imádnivaló, amikor zavarban van, amire túl gyakran nem kerül sor.

– Ne mondj nekem ilyeneket, mert mindjárt beleszédülök a vízbe, és mivel elvesztem az eszméletem, nem tudok majd visszakapaszkodni a csónakba.

– Én is kimentenélek téged! Azt hiszed, én nem tudnálak kihúzni? Mindenre képes lennék, ha rólad van szó… Tudod, mi kölcsönösen mentjük meg egymás életét, akárhányszor együtt vagyunk. – Mielőtt túlzott érzelgősségemmel végleg kinyírnám a bulit, stratégiát váltok, és pajkossággal hangomban közlöm vele: – Amit elkövettél ellenem, nem maradhat büntetlenül.

– Na és hogy szeretnél megbüntetni? Talán elfenekelsz? – megy bele a játékba, és megborzongok attól, hogy milyen könnyedén ugyanakkor szörnyen érzékien szöknek ki ajkai közül a szavak. Nem válaszolok neki, egy mozdulattal lerántom a cipzárt a nadrágján, és kezem már ott is van, ahova sokkal korábban be kellett volna merészkednie. Chanyeol meglepetten pislog rám, mivel nincs hozzászokva ahhoz, hogy én kezdeményezzek. De most erre van szükségem. Nem akarok romantikázva gyengéd csókokat lehelni a szájára, mert nem bírnám megállni bőgés nélkül. Valami olyasmi kell, aminek az elemi ereje magával ragad, és nem hagyja, hogy a szomorúság cellájában időzzek. Ami életre kelt, és olyan hevesen tombol, hogy pár percre feledteti velem a nem kívánt valóságot, és ami örök emlékként fog szolgálni az ínséges időkre. Azt akarom, hogy Chanyeol olyasmit éljen át, amit én sosem fogok. Mert azt nem engedem meg, hogy ő hozzám érjen. Ha megtenné, tényleg nem tudnék visszamenni.

Először el akar húzódni, de kitartó vagyok, és piócaként tapadok rá. Mikor rájön, hogy nem fogom abbahagyni, izmai ellazulnak, és széjjelebb teszi a lábát, hogy könnyebben férjek hozzá. A nyakamra tapasztja a száját, hogy a testem nyelje el elfojtott nyögéseit. Folyamatosan összevisszaságokat motyog, és néha finom remegés fut rajta végig tetőtől talpig. Megkérem, hogy nyissa ki a szemét, mert látni akarom a reakcióit. Úgy néz rám, mint egy istenre, pedig én nem tudom megváltani a világot. A tekintetünk összekapcsolódik, és egy percre sem engedem, hogy ezután máshova figyeljen. Élvezem, hogy csupán a kezemmel ekkora örömet tudok szerezni neki, és azt is, hogy könyörgőn néz rám, amikor lassítok a tempón. Én vagyok felelős a gyönyörért, ami az arcán tükröződik, és ami érezhetően egyre nagyobb hullámokban tör rá. Tényleg maga a megtestesült tökéletesség, ahogy a hold ezüst csíkokat sző sötét hajába, a szája résnyire nyílik, bőre tűzben ég, a szeméből pedig nem a vad szenvedély szikrái vetülnek rám, hanem a legtisztább szerelem, amit az élvezet kedvéért sem hajlandó maga mögött hagyni. Eufóriába esem a látványától, őrjítően dögös hangjától, és gyorsabb fokozatra kapcsolok. Mielőtt a csúcsra érne, a tarkómnál fogva magához ránt, és fogaival durván kap ajkamba. Esküszöm, én is képes lennék itt helyben elélvezni, olyan hatást gyakorol rám. A hajamba markol, és amikor megérkezik a gyönyör kapujába, amin én örömmel segítem át, a számba zihálja azt a szót, amit sosem mondtunk ki, de azóta éreztünk egymás iránt, mióta világ a világ. Én azért nem mondtam soha, mert ez számomra olyan természetes, mint ahogy a nap keleten kel fel, és nyugaton nyugszik. A föld gömbölyű, és hat kontinens terül el rajta, Chanyeol és Baekhyun pedig örökké szerelmesek voltak és lesznek egymásba.

Rezignáltan állok a terem közepén; átöltöztem, megfésülködtem, maximum csókoktól megduzzadt ajkam árulkodhat tettemről, de mindenki túlságosan felfokozott állapotban van ahhoz, hogy ilyen apróságokra figyeljenek. Apám odalép mellém, és a vállamra teszi a kezét. Azonnal le szeretném rázni magamról az érintését, amitől viszolygok, és ami nem több színjátéknál, mert ha kettesben vagyunk, sosincs felém egy kedves gesztusa sem. Továbbá szeretném az arcába üvölteni, hogy a legjobb barátom a szeretőm is egyben, sőt, szerelmes vagyok belé, sőt, épp most vertem ki neki, ahelyett, hogy azon elmélkedtem volna, kivel basszam el még jobban az életemet. Szeretném azt mondani, hogy a választottam Park Chanyeol, és nincs szükség arra, hogy másokkal is elmenjek randevúzni, mert nem fogom megmásítani a véleményemet. De nem mondhatom az emberek szemébe szívem egyetlen vágyát, ezért a földet bámulva véletlenszerűen kibökök három számot anélkül, hogy tudnám, kit takarnak. A kettest és a hetest azért mondom, mert Chanyeol huszonhetedikén született, a nyolcast pedig azért, mert pontosan nyolc csodálatos napot töltöttünk együtt, mielőtt erre a borzalomra sor kerülhetett volna.

Ketteske örömittasan sikkant fel, Hetes örömkönnyekben tör ki, Nyolcas arcáról viszont semmit nem lehet leolvasni. Úgy áll ott karba tett kézzel, mintha nem lepte volna meg a választásom, és mintha természetesnek venné, hogy ő is a kiválasztottak között van. Basszus, de hát ez az a lány, akit elsőnek zártam ki a társalgás alatt… Mindegy, most már nem vonhatom vissza a kijelentésemet, a végén úgysem őt fogom eljegyezni. Apámra sandítok, aki úgy tűnik, elégedett a döntésemmel, a hoppon maradt hét kisasszony azonban egymást vigasztalva siránkozik egy félreeső sarokba húzódva. Fél óra sem telik bele, őket elbocsátják, csak a három szerencsés kap egy-egy szobát arra az időre, amíg ki nem jelölöm a jegyesemet közülük. Utána ketten szintén szedhetik a sátorfájukat, mivel a végén csak egy maradhat. Milyen boldog lennék, ha holnap, amikor felkelek, nem az egyik kisasszonnyal kéne végigszenvednem a napot, hanem apám közölné, hogy mindent tud Chanyeolról és rólam, és áldását adja a kapcsolatunkra, engedélyt ad rá, hogy vele éljek.

De amikor morcosan kimászok reggel a szobámból, Ketteske már az ajtómban toporog, amiért nyilván jókora lecseszést kapnék apámtól, ha tudna róla. Ugyanis nekem kellett volna előbb elkészülnöm, és virágcsokorral meg hasonló baromságokkal köszöntenem a hölgyet. Ehelyett kettőig sem látok, a hajam kócosan meredezik az ég felé, és cseppet sem hasonlítok arra a hercegre, aki azért teper, hogy rátaláljon a legtökéletesebb királyné jelöltre. A lányt láthatóan nem zavarja nyúzott külsőm, a kezét nyújtja felém jelezve, hogy belém szeretne karolni, hogy így tipeghessünk ki a palotából. Marhára nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, ezért olyan mereven tartom a karom, mint egy robot, akit arra programoztak be, hogy egész nap hölgyeket kísérgessen. Reggeli közben a lány eléri, hogy elmosolyodjak, és lassacskán olyan fesztelenné válok a társaságában, mintha régóta ismerném őt. Bájával már a tíz perces beszélgetés alatt is lebilincselt, de a véletlennek köszönhető, hogy pont ő viselte a kettes számot, amit foghegyről odavetettem a kiválasztáson. Bejárjuk a környéket, elviszem hajókázni, végül megmásszuk országunk legmagasabb hegyét, de persze nem jutunk el a csúcsig. Kiderül, hogy a lány családja bár a felső tízezerbe tartozik, ő az egyetlen a tízből, akinek nincsenek grófok vagy királyok a felmenői között. Azért olyan közvetlen és magával ragadó a személyisége, mert nem fertőzték meg az úri pompa csalárd fényei. Rengeteget beszélünk; én egyfolytában Chanyeollal közös emlékeimet idézem fel, de nem tűnik fel neki, hogy túl sokat emlegetem őt, mivel ő is előszeretettel mesél a legjobb barátnőjéről, és meg sem fordul a fejében, hogy engem másfajta szálak köthetnek a barátomhoz. Azt hiszem, felesleges a következő két randi, mert ő totálisan passzol hozzám. Ha muszáj összekötnöm az életemet egy olyan nővel, akibe nem vagyok szerelmes, legalább olyan legyen, akivel jól érzem magam, és akivel felhőtlenül el tudok cseverészni.

Mielőtt este elbúcsúznánk, elkövet egy hibát. Egy olyan hibát, ami miatt meg kell változtatnom a véleményemet. A szobája előtt állunk, amikor felém hajol, hogy egy csókkal pecsételjük meg ezt a fantasztikus napot. Rémülten térek ki előle, és úgy menekülök el a tett helyszínéről, mintha nem egy törékeny lányról lenne szó, hanem egy két méteres díjbirkózóról, aki egy szempillantás alatt utolérhetne, hogy két vállra fektetve erőszakoljon meg.

A második nap ennél is idegölőbben telik. Hetes teniszezni akar, amiben általában nem vagyok rossz, de a jelenlegi dekoncentráltságomnak köszönhetően egyetlen szettet sem tudok megnyerni. Délutánra teljesen hisztissé válok amiatt, hogy egy lány többször is legyőzött, ráadásul ezt nem szégyellte percenként az orrom alá dörgölni. Hetes kihúzva a listáról.

A harmadik napot viszont úgy ahogy van, szeretném kihagyni, mivel minden sejtem tiltakozik az ellen, hogy azzal a fennhéjázó csajjal lógjak együtt. Chanyeollal a csónakázásunk óta nem találkoztam, ettől egyre nyűgösebb leszek, és komolyan elgondolkozom azon, hogy Nyolcas szobája helyett az övé felé veszem az irányt. Fülemet csilingelő kacaj és mély nevetés keveréke üti meg, ezért kibámulok az ablakon, hogy szemügyre vehessem, mi folyik a kertben. Megrökönyödve figyelem, ahogy a mai partnerem szemérmetlenül kacérkodik a szerelmemmel, és minél tovább nézem őket, annál jobban felmegy bennem a pumpa. Tudom, hogy Chanyeol mindenkinek teszi a szépet, ez tulajdonképpen beletartozik a munkaköri leírásába, de az a lány egyre messzebb kerül a hőn áhított tróntól, ahova kétség kívül szívesen ülne. Nehogy már azt gondolja, hogy amíg az én palotámban pöffeszkedik az én feleségemként, kikezdhet az ÉN pasimmal! Ledübörgök a lépcsőn, és közéjük vágtatok, amit Nyolcas egy ajakbiggyesztéssel jutalmaz, meg ezernyi villámmal, amiket felém küld.

– Ki akarok lovagolni – közli ellentmondást nem tűrő hangon. Semmi „jó reggelt” vagy „jól aludtál?”, egyből a lényegre tér mellőzve a felesleges köröket. – Felnyergelnéd nekem azt a kancát? – fordul ismét Chanyeolhoz, és természetesen az én lovamra mutat.

– Rajta csak én lovagolhatok, drágaságom, úgyhogy válassz másikat! – mondom negédesen, de iszonyatos erőfeszítésembe kerül, hogy ne ordítsam le a fejét. Tudom, hogy direkt provokál, szándékosan bosszant, hogy arra megy ki a játék, hogy engem kihozzon a sodromból, ezért nem adhatom meg neki azt az örömet, hogy elérje a célját. Nyafog még egy sort, de Chanyeol türelmesen elmagyarázza neki, hogy Black Pearlön kívül még huszonegy ló áll a palota tulajdonában, és érveket sorakoztat fel, hogy mi alapján válassza a lány az egyiket vagy a másikat. Ahogy beszél, hangja egyre inkább megnyugtat, és azt remélem, a lány elhúzza még egy kicsit az időt, hogy minél tovább lehessek a közelében. Miközben Chanyeol lecsutakol egy gyönyörűséges fehér csődört a hercegnő számára, Nyolcas Pearl sörényét fonogatja, amitől ugyanolyan dühbe gurulok, mintha a barátomat fogdosná. Chanyeol lopva végigsimít az alkaromon, hogy így űzze ki belőlem a feszültséget.

– Ki fogom nyírni – mormolom az orrom alatt, mire Chanyeol rám mosolyog, és némán azt a szót formálja a szájával, hogy „nyugi”. Érintése nyomán néhány pillanatra felolvad a szívem, amit ez a jégkirálynő fagyasztott meg, és amibe újra tél költözik, amikor távolodni kezdek attól az embertől, aki sosem múló nyarat teremt bennem, ha velem van.

– Gondolom, úgysem jegyzed meg, de megint elmondanám, hogy a nevem Taeyeon – szólal meg Nyolcas, mialatt egymás mellett ügetünk az erdő felé. Hát persze! Ez az a kullancs, aki levakarhatatlanul csüngött rajtam tavaly! A fenébe már, hogy ennyire figyelmetlen vagyok. Csak magamnak köszönhetem, hogy ismét kiszabadítottam az idegeimen táncoló szellemet a palackból. Ha egyszer képes lennék fontos dolgokra összpontosítani, nem sétálnék vakon bele az elém állított csapdákba. De hát annyira Chanyeol hatása alá kerültem azon az estén is, mint mindig, hogy nem tudtam ésszerűen gondolkodni. – Remélem, nincs kételyed a felöl, hogy kit fogsz választani.

– Hát két jelölt között még vacillálok, de az biztos, hogy kit nem fogok választani. Téged. – Gúnyos mosolyra húzódik a szám, de már hozzászokhattam volna, hogy ez a vipera egy szavával képes elűzni a hangomba költöző magabiztosságot.

– Az nagyon nagy hiba lenne, Baekhyun. Fogadd el, hogy én vagyok a tökéletes feleség számodra. Az egyik lány nem elégedne meg azzal, amit nyújtani tudnál neki, mivel egy álmodozó, és nem egy olyan férjre vágyik, aki nem adhat neki szerelmet. A másik lánytól az első napon a falra másznál, mert mindenből versenyt csinál, és általában meg is nyeri azokat, te pedig nem szeretsz veszíteni. Mellettem viszont annyi szabadságot kaphatsz, amennyit csak akarsz. Tarthatsz szeretőket, nem szólok bele, ameddig te sem szabod meg nekem, hogy mit csináljak. Látszat házasság lenne, ami mindkettőnknek jól jönne, mert egyikünk sem akarja igazából elkötelezni magát. Viszont apáink nem piszkálnának tovább, és a két ország egyesülése után mindketten lenyugodnának, mert ennél jobb üzletet egyikük sem köthetne.

Este bejelentem, hogy Taeyeont fogom eljegyezni, és esküszöm, sosem láttam még ilyen boldognak az apámat. A lány arcán ugyanaz a határozottság tükröződik, mint mindig, pontosan tudta, hogy a kis kortes beszéde után mellette fogom letenni a voksomat. A nap folyamán többet nem szóltunk egymáshoz, némán lovagoltuk be az általam jól ismert tájakat, de a hallgatásom egyenlőnek számított a beleegyezéssel. A két másik lány már az éjszakát sem töltheti a palotában, Taeyeon viszont végleg beköltözik az enyém melletti szobába. Szerencse, hogy az esküvő előtt nem kell együtt aludnunk, bár ha igazat mondott, akkor utána sem kell teljesítenem házastársi kötelezettségemet, de attól függetlenül kénytelenek leszünk egy szobában lakni annak érdekében, hogy fenntartsuk a látszatot.

Fáradtan rogyok le az ágyamra arcomat kezembe temetve, és kedvem lenne sírni, de olyan szánalmas vagyok, hogy még a könnyeim is cserbenhagynak. Épp a földhöz akarok vágni egy hercegnőt ábrázoló porcelán figurát, amit szintén a nagyitól kaptam, és amit a vázájánál is jobban utálok, amikor gitárszó üti meg a fülem egy lenyűgöző hang kíséretében. Odaszaladok az ablakomhoz, és egyenesen Chanyeol meleg, szerető tekintetével találom szemben magam, aki ezzel a szerenáddal szeretne biztosítani arról, hogy akármi fog történni, ő mellettem áll. Ujjai olyan természetesen pengetik a hangszert, mintha az én testemet érintené, mintha arra született volna, hogy érintésével csodákat műveljen a gitárjával és velem egyaránt. Tudtam, hogy tanult zenét az iskolában, és hogy mennyire szerette, azért ajándékoztam neki a hangszert, hogy itthon is tudjon gyakorolni. Néha összeültünk, és amíg ő gitározott, én énekeltem, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyen gyönyörű hangja van, mert mindig hagyott engem érvényesülni. Becsukom a szemem, és átengedem magam a bűvöletnek, ami szárnyra kél a széllel, és az ablakon át berepülve a szívemig hatol. Nem tudok a dal szövegére figyelni, de felőlem egy bugyuta gyerek nótát is énekelhetne, attól is tripla gyors tempóba kapcsolna a pulzusom. Csak a hangját hallom, ami bársonyos lepelként ereszkedik alá a sötét éjszakában, kúszik be legapróbb pórusaimba is, hogy kiűzhetetlenül megtelepedhessen ott, és meggyógyítsa darabokban heverő lelkem, ami nyughatatlanul sikoltozik csontjaim börtönébe zárva. Ha vele énekelhetnék, az felérne egy szeretkezéssel, mert kettőnk hangja úgy válna eggyé, mint izzadságban úszó testek egy forró nyári éjszakán. A gitár sírása elhalkul az ajkai közül kiszökkenő dallamok mellett, melyek gyönyört okozva söpörnek végig rajtam, felébresztve a szunnyadó reményt, aminek azt hittem, végleg búcsút mondhatok.

– Hallod ezt? Nekem énekel! – robban be Taeyeon kopogtatás nélkül az ajtómon. Elragadtatva lép mellém, és tekintetét Chanyeolra függesztve folytatja tovább: – Tudtam, hogy bejövök neki. Ez a pasi annyira fantasztikus! Egy igazi férfi, te a nyomába sem érhetsz, már ne is haragudj. Ő tudja, hogy mivel kell levennie egy nőt a lábáról… – Blablabla, blablabla… Kizárom őt a fejemből, hogy tovább tudjam hallgatni a nekem szánt szerenádot. Természetesen kapóra jött, hogy Taeyeon szobája az enyém mellett található, mivel így mindenki azt fogja hinni, hogy Chanyeol neki énekelt. Egyedül én tudhatom, hogy minden szava, minden gondolata és minden érzése az enyém. Továbbra is a mi édes titkunk marad, amit talán egyszer valahol végre világgá kürtölhetek majd. – A legjobb barátod, te biztosan tudod, milyen a női ideálja. Baekhyun, figyelsz?

– Te testesíted meg a női ideálját. Szerintem teljesen beléd van zúgva, és csak arra vágyik, hogy lemenj hozzá, és bevalld neki, hogy te sem vagy közömbös iránta. – Csillogó szemekkel a nyakamba ugrik, úgy ölelget, mint valami szerelmes tini lány a legjobb barátnőjét, aztán sarkon fordul, és kiviharzik a szobámból. Jól szórakozom naivságán, és ezúttal nem kap el a féltékenység, amikor az ablakból látom, hogy szempilla rebegtetések közepette rácsimpaszkodik a barátomra, aki zavartan próbál menekülni a kígyómarás elöl.

Lábujjhegyen leosonok Chanyeol szobájába, és belefúrom a fejem a párnájába, hogy addig is magamba szívhassam az illatát, amíg nem érkezik meg. Nem kapcsol villanyt, ezért a sötétben halálra rémül, amikor az ágyára ülve ott talál egy váratlan vendéget.

– Mit keresel te itt? – kérdezi felháborodást színlelve, de ajka már a mondat közben az enyémen időzik. Magamra húzom, és beletúrok sötét, dús hajába, amelynek olyan finom a tapintása, mintha selymet morzsolgatnék az ujjaim közt.

– Téged – suttogom, aztán a nyelvem követelőzőn nyomul be a szájába. Mohón faljuk egymást kihasználva minden egyes másodpercet, ami megadatott nekünk. Nadrágon keresztül végigsimít a merevedésemen, mire felnyögök, és inkább kevésbé veszélyes területre vezetem a kezét. Ujjai olyan vadul barangolnak végig a felsőtestemen, mint ahogy a gitárját tépte az előbb. – Ugye tudod, hogy ezután folyton énekelned kell majd nekem? – Felnevet, és dúdolni kezd, miközben a kulcscsontomat harapdálja. – Köszönök mindent… Nem tudom, nélküled hogy lennék képes ezt végigcsinálni. Te vagy a fény az éjszakában, a hűvös szellő a forró sivatagban… Könyörgöm, sose hagyj el engem, Chanyeol…

– Hé, ne legyél már ilyen nyálas! – korhol le nevetve, aztán komolyra váltja a szót, és elhúzódik tőlem, hogy a szemembe nézhessen, bár a sötétben nem sokat látunk. – Miért pont Taeyeont választottad? Azt hittem, irtózol tőle, és ő lenne az utolsó, akit eljegyeznél.

– Ez így is van. De azt mondta, tarthatok szeretőt. – Chanyeol megint kacagni kezd, mintha viccnek szánnám a dolgot, én viszont komoran meredek rá. – Nem akarom, hogy a szeretőm legyél, hiszen te vagy a mindenem, de… gondoltam, amíg nem találunk ki valamit, jobb lesz így a semminél. – Lágy csókokkal halad lefelé az arcomon, míg végül szája az enyémen állapodik meg. Gyengéden csókol, nem olyan vadul, mint általában, és erről eszembe jut az első alkalom, amikor óvatosan kért bebocsátást nyelvével ajkaim közé.

– Leszek a szeretőd, a fényed az éjszakában, amit csak szeretnél. De sose add fel a kapcsolatunkat, rendben? Mert mi ketten egyek vagyunk.

A kiválasztás után két héttel megrendezzük az eljegyzési partit, aminek már három hónapja. Igazából semmi sem változott azt leszámítva, hogy egy ocsmány gyűrű virít az ujjamon, de ez sem szabhat gátat a Chanyeollal való kapcsolatomnak. Ugyanúgy találkozgatunk, és próbáljuk elterelni egymás figyelmét a közelgő esküvőről. Végül is, ha így mennek tovább a dolgok, nem oszt vagy szoroz, hogy házas vagyok-e vagy sem. Taeyeon is békén hagy ígéretéhez híven, csak a reggelik és vacsorák alkalmával látom őt, illetve ha valamilyen hivatalos ceremónián kell megjelennünk. Chanyeolra viszont továbbra is rá van állva, de a barátom ügyesen hárítja a körülötte legyeskedő démon próbálkozásait.

Egy napon a mama aggódó pillantásával találom szembe magam, aki kétségbeesetten húz be magával a konyhába, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Meg sem kell szólalnia, rémületéből tudom, hogy nagy baj lehet. Ugye nem beteg? Vagy Chanyeol lenne az?

– Hallgass meg, Baekhyun! Régóta tisztában vagyok azzal, hogy mi folyik a fiam és közted. Esküszöm, hogy én imádlak téged, és ha más körülmények közt élnénk, akkor… Én mindig is azt szerettem volna, ha mindketten megtalálnátok a boldogságot, és borzasztóan fáj, hogy ez nem történhet meg. Mert tudom, hogy egymás nélkül sosem lesztek boldogok, de ha tényleg szereted Chanyeolt, el kell őt hagynod, kincsem. Az apád mindenre rájött, és a fiam fejét akarja venni. Könyörgöm, csinálj valamit, hogy ne végezze ki! – Sírni kezd, és én is azt szeretném tenni, de nem megy. Csak állok ott leforrázva, és próbálom felfogni a szavakat, amiket előbb mondott. Egyik részem a tagadás fázisába lép, és azt hajtogatja, biztos félreértett valamit a mama, és holnap ugyanúgy folytatódik az életünk, mint eddig. Másik részem viszont azt ordítja, hogy mindig is tudnom kellett volna, hogy ez előbb-utóbb be fog következni, csak az időpont volt kérdéses. Ha valaki hosszú időn át a szakadék szélén táncol, egyszer úgyis a mélybe taszítja egy arra lézengő járókelő. Ha valaki a máglyarakáson fekszik, nem az a kérdés, hogy a lángok martalékává fog-e válni, hanem az, hogy mikor gyújtják meg alatta a tüzet. Gépies mozdulattal átkarolom a nő vállát, aki felnevelt, és megesküszöm neki, hogy történjen bármi, Chanyeolnak egy haja szála sem fog görbülni.

– Csak eljárt a szád, te áruló! – Berontok Sehun szobájába, és dühtől izzó tekintettel lendítem felé az öklöm. A levegőben elkapja a kezem, és hátracsavarja úgy, hogy meg se bírjam mozdítani. Vergődöm a szorításában, mint egy partra vetett hal, aki az utolsó lélegzetvételéért küzd, de pontosan tudja, hogy pár percen belül véget ér az élete.

– Chanyeol a barátom, nem akarnék neki rosszat, te idióta! Ne aggódj, ha csak rólad lenne szó, leszarnám, hogy mi fog történni veled. Inkább a kis menyasszonyod körmére kéne nézned. Te is tudod, hogy egy bestia, aki semmitől sem riad vissza.

– De azt mondta nekem, hogy nem érdekli, kivel jövök össze, ő nem akar tőlem semmit.

– Tőled nem is akar, de Chanyeolba belebolondult. És azt hiszem, az ilyenek olyan elveket vallanak, hogy inkább látják holtan a szeretett férfit, mint egy másik karjában. Ahelyett, hogy elvenném Sehun egyik tőrét, és azzal nyisszantanám el a jegyesem torkát, felmegyek a trón terembe, és határozottan apám elé állok. Sosem voltam még ilyen magabiztos a társaságában, nem beszéltem ilyen keményen sem vele, sem mással. De muszáj meggyőzőnek lennem, és hatnom rá, mert nem engedhetem meg, hogy a kedvesem életére törjön. Ha az enyémről lenne szó, saját kezűleg vetnék neki véget, ha apám úgy akarná, de Chanyeolnak élnie kell, akkor is, ha eleinte alig fogja kibírni a létezést nélkülem.

– Mindig azt akartad, hogy megmutassam, igazi férfi vagyok, hogy büszke lehess az egyetlen fiadra, aki még életben van. Elmegyek a csatába, ami a határon kívül dúl, és szembe szállok az ellenséggel. Megkaptam a megfelelő kiképzést, nem lesz semmi bajom.

– Mit kezdenél te a harcmezőn? Az első napon el fogsz esni – mondja gúnyosan, és végre felnéz az előtte heverő papír kötegből. Jó, hogy a szemembe néz, mert akkor láthatja, mennyire komolyan gondolom a dolgot, és hogy nem vagyok hajlandó meghátrálni.

– Ugyan már! Nem kell eljátszanod a féltő apuci szerepét. Gondold el, az esküvő előtt pont kapóra fog jönni, hogy hős lovagként megmentem hazánk becsületét. Még több ajándékot, aranyat fognak küldeni nászajándékba, hogy e képpen fejezzék ki köszönetüket nekem. Cserében csupán egy kérésem van: Kegyelmezz meg Chanyeolnak. Megesküszöm, hogy többé nem fogok vele találkozni, miután visszatérek a harcból, elküldjük őt az országból. De addig hadd maradjon az édesanyjával, elég lesz utána elszakadnia tőle. És mellesleg ha megtudom, hogy miután elmentem, mégis megölted őt, nem fogok visszariadni attól, hogy apagyilkos váljon belőlem. – Előre lépek, és stílusosan a nyakára helyezem ujjaimat. Nem szorítom erősen, de mindenre elszánt tekintetem láttán rémület villan a szemében, ami kibaszottul tetszik. Én tizennyolc éven át rettegtem tőle, eljött az ideje annak, hogy forduljon a kocka.

A kunyhó ugyanolyan, mint amikor először léptük át a küszöbét. Chanyeol arcán megszokott mosolya játszik, mert még nem tudja, hogy ez lesz az utolsó éjszakánk. Csak én nem vagyok a régi, mivel tudom, ha elmondom neki a hírt, beforratlan sebet fogok ejteni jelenleg még boldog szívén. Eltelik egy óra, kettő, és én hagyom, hogy önfeledten csókoljon, mert nem akarom megtörni a varázst. Elég, ha én hullok darabjaimra a karjában; minél tovább húzom az időt, hogy neki több örömteli pillanat jusson. Sosem volt még ilyen nehéz megjátszanom, hogy nincs semmi probléma. Nevetésem bejárja a ház összes részét, miközben belül kettéhasadok, és minden egyes lélegzetvétellel közelebb kerülök a totális ideg összeroppanás megvalósulásához.

Megkértem, hogy hozza el a gitárját, és elbűvölve nézem, ahogy átszellemült arckifejezéssel beleéli magát az általa életre keltett hangszer játékába. Együtt énekelünk először és utoljára, és elhatározom, hogy örökre elraktározom ezt az élményt magamban. A csókját fogom érezni, és a hangját fogom hallani, amikor besétálok a halálomat okozó golyó elé. Mivel hazudtam apámnak, és hazudni fogok a szerelmemnek is.

Fény derült a legféltettebb titkunkra, ami azt jelenti, hogy soha többé nem lehetünk együtt. Én viszont nem élhetek Chanyeol nélkül, és idővel neki is könnyebb lesz a továbblépés, ha meghalok. Ha távol kellene élnie tőlem, ott lenne a remény, hogy egyszer újra együtt leszünk, de én nem akarok várni. Nem akarom számolni az eltelt éveket, és azon siránkozni, hogy nem sikerült valóra váltani az álmaimat az oldalán. Nem akarok Taeyeonnal megöregedni, és arra várni, hogy korán haljon meg, hogy a fennmaradó néhány évünket Chanyeollal tölthessem. Chanyeol mindig is erősebb volt nálam; túl fogja élni az elvesztésemet, és új életet fog kezdeni egy kedves fiú párjaként. Megőrjít a tudat, ha arra gondolok, hogy valaki más fogja csókolni, valaki más nevét fogja kiáltani, amikor a gyönyör mezejére lép, de akit igazán szeretsz, azt el kell tudnod engedni. Mert az igazi szerelem fájdalommal, áldozattal és lemondással jár. Könnyekkel, amiket sokáig fog értem hullajtani, de egy napon eljön hozzá valaki, aki felszárítja azokat. Valaki, akit nem gyűlölhetek, hiszen ő fogja megmenteni a szerelmemet, ezért pedig hálásnak kell lennem neki, és azt kell kívánnom, hogy sikerüljön elfeledtetni Chanyeollal a létezésemet. Hogy csak egy kedves emlék maradjak a számára; egy fiú, akit nagyon szeretett, aki az első szerelme volt, de aki után van élet számára.

– Mi a baj? Baek, te sírsz? – A rohadt életbe! Észre sem vettem, hogy a könnyeim megállíthatatlanul folynak végig az arcomon, így elárulva azt, amit egy ideig még magamban szerettem volna tartani. Chanyeol leteszi a gitárt, és szorosan magához ölel. Olyan elemi erővel tör rám a zokogás, hogy nem bírom abbahagyni, és testem szüntelen rázkódását féltőn becéző érintése sem képes csillapítani. Amikor hüppögéssé szelídül kiborulásom, nagy levegőt veszek, és bátorságot erőltetve magamra előrukkolok a döntésemmel.

– Elmegyek a csatába. Holnap indulok. Én… meg kell komolyodnom… Nemsokára én fogom kormányozni az országot, és az emberek jobban fognak bennem bízni, ha látják, mindenre képes vagyok a védelmük érdekében. – Felugrik mellőlem, és nagyot rúg a ház falába.

– Ezt nem teheted velem! Mindjárt itt az esküvő, addig ki kell használnunk minden adandó alkalmat a találkozásra. Ki tudja, az után mennyi lehetőségünk lesz látni egymást.

– Kérlek, vigyázz majd Black Pearlre, jó? – kérdezem halkan, figyelmen kívül hagyva őt.

– Mi? Nem a saját lovaddal akarsz menni? Te vadbarom! Azt hiszed, nem látok át rajtad? Meghalni mész abba a kicseszett csatába! Jobban félted a lovad életét, mint a sajátodat, azért nem viszed magaddal. Minek kérted, hogy mindig maradjak veled, amikor te szó nélkül faképnél hagysz engem? Miért csinálod ezt? – Felránt a padlóról, és dühében a falhoz présel. Kétségbeesetten csókol, mintha azzal maradásra tudna bírni. Érzem, ahogy remeg az ajka a visszafojtott sírástól, ahogy mindkettőnk szíve olyan hevesen dörömböl, mintha ki akarnának szakadni a mellkasunkból, hogy tőlünk függetlenül egyesülhessenek. Ebben az egyetlen csókban keveredik minden, ami valaha a szerelmünket jelentette. Érezni vélem a lágy szellőt, ami gyerekkorunkban a bőrünket cirógatta, amikor kéz a kézben az erdőt jártuk. A tó vízét, ami fodrozódva ringatózott körülöttünk, amikor a holdfényben öleltük egymást. A tüzet, ami minden alkalommal elviselhetetlenül lobbant lángra, amikor Chanyeol keze hozzám ért, mégis drogként vágytam arra, hogy újra hamuvá égjek a karjaiban, hogy aztán főnixként támadjak fel hamvaimból, és ez a körforgás életem végéig ismétlődhessen. A levegőt, amit egyszerűen ő maga jelentett számomra. A szenvedélyt, a vágyat, a szerelmet, minden emléket, amit közösen éltünk át, és mindent, amit nélkülem kell elviselnie a jövőben. – Byun Baekhyun, ne merészelj búcsúzkodni, hallod? Engem nem verhetsz át… Idehoztál, hogy adjak neked egy utolsó éjszakát, de nem fogok a kedvedben járni. Nem fogok tőled elbúcsúzni, megértetted? Vissza kell jönnöd hozzám… Addig fogok várni, amíg meg nem jelensz az istállóknál, és a nyakamba nem veted magad… – Én a búcsú ízét is éreztem a csókunkban, és nyilván ő is, csak nem akarja elfogadni a tagadhatatlant. De sikerülni fog neki. Ott van számára az anyukája, Sehun, és megannyi cimbora, akiket az iskolából ismer. Nekem csak ő van, ezért nem tudok élni, ha nincs velem. De neki túl kell lendülnie a szomorúságon. Feláll, és a kamrába sétál, hogy egy whiskys üveggel kezében térjen vissza. Vedelni kezd, mint egy masszív alkoholista, akinek a kezéhez ragadt a felejtést okozó pohár.

– Attól, hogy ájulásig iszod magad, semmi sem fog változni. – jelentem ki, és elveszem tőle az italt. Kiakadok, amikor felfedezem, egy csepp sem maradt az üveg alján, és mérgesen próbálom eltuszkolni a földre terített matracig. Mellé fekszem, átölelem, és percekig hallgatom a motyogását, amiben folyton azt ismételgeti, hogy „ne hagyj el, könyörgöm, maradj velem”. Nem így terveztem az utolsó éjszakánkat; nem akartam egyetlen percet sem elszalasztani az órákból, amiket még mellette tölthetek. De nem hibáztathatom, amiért alkoholba menekült a fájó valóság elöl, ami hamar átsegítette az álmok birodalmába. Én egy szemhunyást sem alszom, mert ha nem csókolhatom sebesre a száját, legalább nézem őt, és hallgatom egyenletes szuszogását. Néha összerándul, és nyöszörögve hánykolódik, én pedig biztos vagyok benne, hogy rémálmok gyötrik a távozásom miatt.

Reggel az előtt mászok ki mellőle, hogy kinyitná a szemét. Ha mellette lennék, amikor felébredne, sosem tudnék szabadulni. Miután magához térne, nem tudnék neki tovább ellenállni, és testünk vágytól forrva kapcsolódna egymásba, végleg beteljesítve tomboló szerelmünket. De ha minden szempontból az övé lennék, kizárt, hogy el tudnám őt hagyni. Így is minden lépés, amit az ajtó felé teszek, éles késdöfésként fúródik a bordáim közé, és attól tartok, előbb fogok meghalni, mint terveztem. Amikor kiérek, zokogva omlok össze imádott lovam lábai előtt, aki együtt érzően nyomja a fejét az enyémhez. Tudom, hogy felfogja, többé ő sem láthat engem, mert idegesen üti a földhöz a hátsó patáit. Felnyúlok, hogy átölelhessem a nyakát, és loboncos sörényébe suttogom búcsúszavaimat:

– Légy jó kislány, és fogadj szót Chanyeolnak. Vigyázz rá, és… mondd meg neki, hogy szeretem… – Elcsuklik a hangom, de nem engedhetem meg, hogy egy újabb pánik roham törjön rám. El kell indulnom, mielőtt Chanyeol felkelne, és megakadályozna benne.

Egy utolsó pillantást vetek a boldogságot jelentő kis házra, majd teljes erőmből futni kezdek. Bár nagyon gyengének érzem magam, és legszívesebben ott helyben lefeküdnék a földre, rohannom kell az ő életéért, az ő majdani boldogságáért. Amikor kellő távolságba érek, a messzeségbe ordítom azt a szót, amit soha nem mondtam neki, amit már soha nem is hallhat tőlem. Remélem, hogy a szél hátára kapja reszkető szavamat, és elviszi hozzá. Hogy amikor felébred, az én hangomat fogja hallani, ami talán csillapítani fogja azt a leírhatatlan kínt, amit én okozok majd neki, amikor üresen találja maga mellett a matracot.